1.fejezet
Ahogy az egész kezdődött
Ahogy az egész kezdődött
A nevem Rina Iseki. A középiskola második osztályába járok. Tizenhat éves vagyok. Az életem egész egyszerű. Anyukámmal és apukámmal élek. Van két testvérem: egy nővérem és egy húgom. A legjobb barátnőm Aya. Mindig is az osztály legjobb tanulója. Bár én se vagyok rossz tanuló, de ő sokkal jobb tőlem. Sportban se vagyok túl jól. Sőt egész ügyetlen vagyok néha. De szerencsére azért nem vagyok közveszélyes testnevelés órán. Ez nem mondható el pár osztálytársamról, akik sokszor fejbe találnak. A kinézetem is átlagos. Hosszú barna hajam van és zöld szemeim. Egész eddig egyszerű és átlagos életem volt. Pontosan addig a bizonyos estig. Épp egy nagy ünnepség volt az iskolába. Pont félévet zártunk és ilyenkor mindig rendeznek egy bált az iskolában. Semmi kedvem nem volt eljönni, de Aya elrángatott. Egy hosszú piros báli ruhát vettem fel és felfogtam lófarokba a hajam. Persze Aya mellett semmi sem voltam. Hosszú szőke haja a válláig ért és gyönyörűen csillogott. Emellett nagyon szép kék szemei voltak. Bár egy ideig senkivel se táncoltunk, de őt hamar felkérték. Én egy ideig ott néztem, ahogy az egyik fiú után a másik kéri fel, de meguntam és kimentem kiszellőztetni a fejem. Az iskola egy hátsó udvarához mentem. Az ég gyönyörűen ragyogott a csillagoktól és a holdtól. Úgy tűnik telihold van. Sokkal jobban éreztem itt kint magam, mint a bálon. Hirtelen zajt hallottam az előttem sorakozó fák egyik lombjából. Felkaptam a fejem és odanéztem ahonnan hallottam a zajt. De aztán ráfogtam, hogy biztos csak egy madár volt. Viszont amikor újra hallottam a zajt egyre idegesebb lettem és vissza akartam menni a bálba. Ekkor éreztem, hogy két kéz megfogja a derekam és magához húz. Nem akart elengedni. Amikor kapálózni akartam, egy éles fájdalmat éreztem a nyakamnál. Pontosan olyan érzés volt mintha megharaptak volna. Rögtön el is ájultam. Amikor magamhoz tértem egy fiú guggolt mellettem. Rövid sötétbarna haját fújta a szél és amikor a szemébe néztem az arany színben csillogott. Azt a szint a hold színéhez tudnám hasonlítani. De amikor a ruhájára néztem megijedtem. A fiú ruhája egy kicsit véres volt.
- Sajnálom. – mondta halkan. Erre meglepődtem, aztán folytatta – Úgy tűnik túl sokat ittam a véredből. Sajnálom. – mondta és elkezdett elindulni a kapu irányába. Gyorsan felálltam és utána szaladtam, de megszédültem. Azt hittem elesek, de nem így történt, mert gyorsan ott termett és biztonságot adó karjaiba estem. Hirtelen hangokat hallott a fiú. Gyorsan felkapott a hátára és felugrott velem a ház tetejére, ami a hátsó udvarban volt. Ekkor már teljesen magamhoz tértem és nem tudtam felfogni a most történteket.
- Ezt mégis, hogy csináltad? És ki vagy te? Vagy mi vagy te? – próbáltam faggatni a fiút, de ő gyorsan befogta kezével a számat.
- Shh! Maradj csendbe! Vannak itt. – mondta férfias hangjával. Lenéztem és észrevettem, ahogy egy lány meg fiú jött ki beszélgetni a bálból.
- De akkor is, hogy csináltad? És ami fontosabb mit csináltál velem? – kérdezgettem továbbra is annak ellenére, hogy befogta a számat.
- Ha megígérem, hogy mindent elmondok csöndben maradsz? – kérdezte. Én erre csak bólintottam. Gyorsan felkapott a hátára és szemvillanás alatt már az iskolán kívül az utcán voltunk.
- Van egy hely, ahol beszélhetünk. Ott mindent elmondok. Rendben? – én erre is bólintottam.
A fiú egy parkba vezetett. Ott leültünk egy padra. Felém fordult és aranyszínű szemeivel a szemembe nézett.
- Nos, mit szeretnél tudni? – szegezte nekem közömbösen a kérdést.
- Először is mi vagy és miért támadtál meg? – kérdeztem.
- Honnan veszed, hogy megtámadtalak? – kérdezte meglepetten.
- Onnan, hogy két fognyom van a nyakamon és neked véres az inged.
- Mégse vagy olyan hülye, mint kinézel. – mondta gúnyosan. Erre egy nagyot lekevertem neki. Nagyon meg is lepődött.
- Ezt meg miért kaptam?! – mondta felháborodottan.
- Azért, mert bunkó vagy! És mégis mi vagy te?
- Egy vámpír. És azért támadtalak meg, mert nem bírtam ellenállni a véred illatának.
- Erre gondolsz? – mutattam neki a bekötözött hüvelykujjam. Ezt még egy- két nappal ezelőtt szereztem, miközben főztem magamnak, amikor anyuék nem voltak itthon.
- Ne mutogasd újra, mert még a végén megint eluralkodik felettem az ösztön. Na de várjunk csak! Nem is félsz tőlem? – lepődött meg ismét a fiú.
- Nem. Egyáltalán nem vagy ijesztő. Na meg amúgy is, a tévében is mindig látni vámpírokat.
- De neked félned kéne tőlem. Mert én egy gonosz lény vagyok. – fakadt ki a fiú.
- Gonosz?! – lepődtem meg. – nem hinném, hogy te gonosz lennél. Ha te gonosz lennél már rég halott lennék. – vágtam rá.
- Rosszul gondolod. Végülis az nem lehet jó, aki vért iszik. Bár nem iszok ember vért, de… - aztán vette észre, hogy itt magyarázkodik nekem. – De várjunk csak! Miért is mondom el ezt neked?!
- Azt nem tudom. Sajnálom, de vissza kell mennem, mert Aya még megharagszik. Na viszlát! – intettem neki. Ő aggódva követett a szemével. Ezt észre vettem, megfordultam és mondtam neki:
- Ne aggódj! A titkodat nem mondom el senkinek. – mondtam, miközben hangsúlyoztam a „senkinek” szót. Úgy tűnt megkönnyebbült és elindult hazafelé. Útközben cikáztak a gondolatok a fejembe. Bár úgy tettem, mintha nem nagyon izgatna, hogy ő egy vámpír, de valójában meg voltam döbbenve. Először azt hittem szórakozik velem, de aztán rájöttem, az nem lehet. Aya már a kapuban várt és az arcán a döbbentség és egy kis méreg látszott. Elmagyaráztam neki, hogy sétálni mentem egy kicsit. Eszembe jutott nem is tudom a fiú nevét és elkezdtem faggatni Aya-t, hátha ő ismeri.
- Aya! – szólítottam meg.
- Tessék? – mondta egy kicsit még dühösen.
- Nem ismersz az iskolába egy olyan fiút, akinek sötétbarna haja és aranyszínű szemei vannak? – gondoltam csak ismerhet, hisz nem túl gyakori az aranyszínű szempár.
- Dehogynem ismerem! – vágta rá. Erre a mondatra felcsillant a szemem.
- A neve Fujio Kihara. De neked is ismerned kéne, hiszen az évfolyamtársunk.
- Mi? – az információ teljesen lesokkolt. Egy iskolába és ugyanazon az évfolyamon vagyunk, de én még sose láttam őt. Bár igaz nem nagyon szoktam megfigyelni az embereket. A fiúk meg nem igazán érdekeltek. Vagyis érdekeltek volna, csak én nem érdekeltem őket igazán. A bál továbbra is ugyanúgy folytatódott, mint az elején. Valamikor Aya-val beszéltem, valamikor meg néztem, ahogy táncol egy-egy fiúval. Persze nem nagyon akart egyedül hagyni, de mindig rábeszéltem, mert rosszul éreztem volna magam, ha ő is úgy járna, mint én. Miközben néztem barátnőmet folyton az eszem máshol járt. Fujio-n járt az eszem. Valamiért nem tudtam kiverni a fejemből, de amint eszembe jutott mindig megráztam a fejem és próbáltam másra koncentrálni.
* Ne legyek hülye! Hisz még alig ismerem. Sőt egyáltalán nem is ismerem,* - próbáltam helyre rázni a gondolataim. Mire észbe kaptam a bálnak vége lett. Hazafele menet még egyszer a park felé vettem az irányt. Még én magam se tudom miért, de reménykedtem Fujio ott lesz. Sajnos nem volt ott és csalódottan elindultam kifelé a parkból. A parkból kivezető út egy vaskapun át vezetett, ami be volt nőve növényekkel. Amikor a kapu elé értem a kapu hirtelen becsukódott. Hirtelen a hátam mögül hangos dúdolást, aztán nevetést hallottam. Megfordultam, de senki se volt ott. A szél erősen fújt és a leveleket az útról elfújta. Próbáltam kinyitni a kaput. Idegembe már rugdostam is, de nem engedett.
- A fene ezekbe a régi kapukba! Nem olyan könnyű kinyitni, mint az újakat. – morogtam magamba. Nem volt mit tenni a másik kapun kell kimennem, de az a park másik végébe volt. Ahhoz, hogy odaérjek egy fasoron kellett átmennem. Bár itt minden nap elmegyek, de mégis ijesztő volt. A lábaim gyorsan szedtem, amikor ismét elkezdtem hallani azt a kísérteties dúdolást. Pont olyan volt, mint a horrorfilmekbe. Ekkor elkezdtem gyorsan szaladni, de úgy tűnik rossz ötlet volt. Magas sarkú van rajtam. Világéletembe nem szerettem a magas sarkút és most egy hatalmasat estem is vele. Hirtelen egy alak állt meg előttem. Egy hosszú, szőke hajú fiú volt. Fekete farmer és fekete felső volt rajta. Gonoszan nevetett felettem. Rájöttem biztos, hogy nem egy olyan személy, aki segíteni akar. Felpattantam és távolabb húzódtam tőle. El akartam futni, de előttem termett.
- Mi a baj kislány? Csak nem eltévedtél?
- Ne hívj kislánynak, hisz tőled max egy-két évvel vagyok fiatalabb. – kiabáltam le a fejét. Erre meg is lepődött, de aztán ismét gonoszan elvigyorodott.
- Látom harcias vagy. Akkor legalább nem fogok unatkozni, miközben kiszívom utolsó cseppig a véred. – mondta majd elkezdett felém jönni. Futásnak eredtem, ahogy csak bírtam, de akármerre futottam mindig előttem termett. Megfogott a karomnál fogva és neki vágott nagy erővel egy fának. Erőtlenül hullottam le a földre. Éreztem erősen beütöttem a fejem és miközben elestem felhorzsoltam a kezem. Már nem bírtam mozdulni. Láttam, ahogy a vámpír közelít felém. Becsuktam a szemem és vártam a véget, de aztán hirtelen minden elsötétült. Aztán megint éreztem egy fájdalmat és kinyitottam a szemem. Egy ágyon feküdtem, betakarva és fényesen sütött a nap az ablakon befelé. Magam mellé néztem és nem hittem a szememnek. Mellettem ült Fujio egy széken. De a feje le volt bókolva és hallani lehetett, hogy halkan szuszog. Fel akartam kelni csöndbe, de reccsent egyet az ágy és ő erre felébredt.
- Még ne kelj fel! – szólalt meg álmoskásan.
- Hol vagyok? – kérdeztem.
- Nálam. Egy vámpír megtámadott és te elájultál. – válaszolt őszintén. Ezt szerettem benne. Mindig őszintén válaszolt a kérdéseimre. De igazán zavarba voltam.
- Köszönöm! – mondtam elpirulva.
- Nincs mit megköszönnöd. – fordította félre a fejét, de kicsit zavarba volt. Aztán elkomolyodott és folytatta – úgy tűnik a véred igazán ízletes. Ezt én is éreztem. Tehát számítanod kell rá, hogy meg fognak támadni vámpírok.
- Értem. – mondtam komoran. Aztán a fejemből kipattant egy ötlet. Egy őrült ötlet, de akár be is jöhet.
- Fujio! – szólítottam meg halkan, mert még az ötletem miatt szégyelltem magam. – Neked vérre van szükséged igaz? Mármint ember vérre, mert az állatok vére nem annyira laktató.
- Hát igen, de mégis, hogy jön ez ide? – vonta fel a szemöldökét.
- Van egy ötletem. Mit szólnál, ha én vért adnék neked mindig, amikor szükséged van rá, de te cserébe megvédesz.
- Ez egy őrült ötlet! – csattant fel és miközben felállt a szék is felborult. – Azt akarod, hogy igyak a véredből? Az lehetetlen! Nem foglak tönkretenni.
- De szükséged van vérre nekem meg védelemre. És ha csak megvédenél, abba nem nyugodnék bele. – erősködtem. Fujio szeme még a dühöt tükrözte, de sóhajtott egyet és megadóan mondta:
- Jól van. De nem iszok mindig a véredből csak, ha nagyon szükségem van rá és cserébe megvédelek. Így jó? – kérdezte és én erre csak bólintottam. Hétfőn reggel együtt érkeztünk iskolába és mindenki meglepődve látta, hogy együtt jövünk. Persze nem szóltunk egymáshoz egy szót se és az osztálynál különváltunk.
- Sajnálom. – mondta halkan. Erre meglepődtem, aztán folytatta – Úgy tűnik túl sokat ittam a véredből. Sajnálom. – mondta és elkezdett elindulni a kapu irányába. Gyorsan felálltam és utána szaladtam, de megszédültem. Azt hittem elesek, de nem így történt, mert gyorsan ott termett és biztonságot adó karjaiba estem. Hirtelen hangokat hallott a fiú. Gyorsan felkapott a hátára és felugrott velem a ház tetejére, ami a hátsó udvarban volt. Ekkor már teljesen magamhoz tértem és nem tudtam felfogni a most történteket.
- Ezt mégis, hogy csináltad? És ki vagy te? Vagy mi vagy te? – próbáltam faggatni a fiút, de ő gyorsan befogta kezével a számat.
- Shh! Maradj csendbe! Vannak itt. – mondta férfias hangjával. Lenéztem és észrevettem, ahogy egy lány meg fiú jött ki beszélgetni a bálból.
- De akkor is, hogy csináltad? És ami fontosabb mit csináltál velem? – kérdezgettem továbbra is annak ellenére, hogy befogta a számat.
- Ha megígérem, hogy mindent elmondok csöndben maradsz? – kérdezte. Én erre csak bólintottam. Gyorsan felkapott a hátára és szemvillanás alatt már az iskolán kívül az utcán voltunk.
- Van egy hely, ahol beszélhetünk. Ott mindent elmondok. Rendben? – én erre is bólintottam.
A fiú egy parkba vezetett. Ott leültünk egy padra. Felém fordult és aranyszínű szemeivel a szemembe nézett.
- Nos, mit szeretnél tudni? – szegezte nekem közömbösen a kérdést.
- Először is mi vagy és miért támadtál meg? – kérdeztem.
- Honnan veszed, hogy megtámadtalak? – kérdezte meglepetten.
- Onnan, hogy két fognyom van a nyakamon és neked véres az inged.
- Mégse vagy olyan hülye, mint kinézel. – mondta gúnyosan. Erre egy nagyot lekevertem neki. Nagyon meg is lepődött.
- Ezt meg miért kaptam?! – mondta felháborodottan.
- Azért, mert bunkó vagy! És mégis mi vagy te?
- Egy vámpír. És azért támadtalak meg, mert nem bírtam ellenállni a véred illatának.
- Erre gondolsz? – mutattam neki a bekötözött hüvelykujjam. Ezt még egy- két nappal ezelőtt szereztem, miközben főztem magamnak, amikor anyuék nem voltak itthon.
- Ne mutogasd újra, mert még a végén megint eluralkodik felettem az ösztön. Na de várjunk csak! Nem is félsz tőlem? – lepődött meg ismét a fiú.
- Nem. Egyáltalán nem vagy ijesztő. Na meg amúgy is, a tévében is mindig látni vámpírokat.
- De neked félned kéne tőlem. Mert én egy gonosz lény vagyok. – fakadt ki a fiú.
- Gonosz?! – lepődtem meg. – nem hinném, hogy te gonosz lennél. Ha te gonosz lennél már rég halott lennék. – vágtam rá.
- Rosszul gondolod. Végülis az nem lehet jó, aki vért iszik. Bár nem iszok ember vért, de… - aztán vette észre, hogy itt magyarázkodik nekem. – De várjunk csak! Miért is mondom el ezt neked?!
- Azt nem tudom. Sajnálom, de vissza kell mennem, mert Aya még megharagszik. Na viszlát! – intettem neki. Ő aggódva követett a szemével. Ezt észre vettem, megfordultam és mondtam neki:
- Ne aggódj! A titkodat nem mondom el senkinek. – mondtam, miközben hangsúlyoztam a „senkinek” szót. Úgy tűnt megkönnyebbült és elindult hazafelé. Útközben cikáztak a gondolatok a fejembe. Bár úgy tettem, mintha nem nagyon izgatna, hogy ő egy vámpír, de valójában meg voltam döbbenve. Először azt hittem szórakozik velem, de aztán rájöttem, az nem lehet. Aya már a kapuban várt és az arcán a döbbentség és egy kis méreg látszott. Elmagyaráztam neki, hogy sétálni mentem egy kicsit. Eszembe jutott nem is tudom a fiú nevét és elkezdtem faggatni Aya-t, hátha ő ismeri.
- Aya! – szólítottam meg.
- Tessék? – mondta egy kicsit még dühösen.
- Nem ismersz az iskolába egy olyan fiút, akinek sötétbarna haja és aranyszínű szemei vannak? – gondoltam csak ismerhet, hisz nem túl gyakori az aranyszínű szempár.
- Dehogynem ismerem! – vágta rá. Erre a mondatra felcsillant a szemem.
- A neve Fujio Kihara. De neked is ismerned kéne, hiszen az évfolyamtársunk.
- Mi? – az információ teljesen lesokkolt. Egy iskolába és ugyanazon az évfolyamon vagyunk, de én még sose láttam őt. Bár igaz nem nagyon szoktam megfigyelni az embereket. A fiúk meg nem igazán érdekeltek. Vagyis érdekeltek volna, csak én nem érdekeltem őket igazán. A bál továbbra is ugyanúgy folytatódott, mint az elején. Valamikor Aya-val beszéltem, valamikor meg néztem, ahogy táncol egy-egy fiúval. Persze nem nagyon akart egyedül hagyni, de mindig rábeszéltem, mert rosszul éreztem volna magam, ha ő is úgy járna, mint én. Miközben néztem barátnőmet folyton az eszem máshol járt. Fujio-n járt az eszem. Valamiért nem tudtam kiverni a fejemből, de amint eszembe jutott mindig megráztam a fejem és próbáltam másra koncentrálni.
* Ne legyek hülye! Hisz még alig ismerem. Sőt egyáltalán nem is ismerem,* - próbáltam helyre rázni a gondolataim. Mire észbe kaptam a bálnak vége lett. Hazafele menet még egyszer a park felé vettem az irányt. Még én magam se tudom miért, de reménykedtem Fujio ott lesz. Sajnos nem volt ott és csalódottan elindultam kifelé a parkból. A parkból kivezető út egy vaskapun át vezetett, ami be volt nőve növényekkel. Amikor a kapu elé értem a kapu hirtelen becsukódott. Hirtelen a hátam mögül hangos dúdolást, aztán nevetést hallottam. Megfordultam, de senki se volt ott. A szél erősen fújt és a leveleket az útról elfújta. Próbáltam kinyitni a kaput. Idegembe már rugdostam is, de nem engedett.
- A fene ezekbe a régi kapukba! Nem olyan könnyű kinyitni, mint az újakat. – morogtam magamba. Nem volt mit tenni a másik kapun kell kimennem, de az a park másik végébe volt. Ahhoz, hogy odaérjek egy fasoron kellett átmennem. Bár itt minden nap elmegyek, de mégis ijesztő volt. A lábaim gyorsan szedtem, amikor ismét elkezdtem hallani azt a kísérteties dúdolást. Pont olyan volt, mint a horrorfilmekbe. Ekkor elkezdtem gyorsan szaladni, de úgy tűnik rossz ötlet volt. Magas sarkú van rajtam. Világéletembe nem szerettem a magas sarkút és most egy hatalmasat estem is vele. Hirtelen egy alak állt meg előttem. Egy hosszú, szőke hajú fiú volt. Fekete farmer és fekete felső volt rajta. Gonoszan nevetett felettem. Rájöttem biztos, hogy nem egy olyan személy, aki segíteni akar. Felpattantam és távolabb húzódtam tőle. El akartam futni, de előttem termett.
- Mi a baj kislány? Csak nem eltévedtél?
- Ne hívj kislánynak, hisz tőled max egy-két évvel vagyok fiatalabb. – kiabáltam le a fejét. Erre meg is lepődött, de aztán ismét gonoszan elvigyorodott.
- Látom harcias vagy. Akkor legalább nem fogok unatkozni, miközben kiszívom utolsó cseppig a véred. – mondta majd elkezdett felém jönni. Futásnak eredtem, ahogy csak bírtam, de akármerre futottam mindig előttem termett. Megfogott a karomnál fogva és neki vágott nagy erővel egy fának. Erőtlenül hullottam le a földre. Éreztem erősen beütöttem a fejem és miközben elestem felhorzsoltam a kezem. Már nem bírtam mozdulni. Láttam, ahogy a vámpír közelít felém. Becsuktam a szemem és vártam a véget, de aztán hirtelen minden elsötétült. Aztán megint éreztem egy fájdalmat és kinyitottam a szemem. Egy ágyon feküdtem, betakarva és fényesen sütött a nap az ablakon befelé. Magam mellé néztem és nem hittem a szememnek. Mellettem ült Fujio egy széken. De a feje le volt bókolva és hallani lehetett, hogy halkan szuszog. Fel akartam kelni csöndbe, de reccsent egyet az ágy és ő erre felébredt.
- Még ne kelj fel! – szólalt meg álmoskásan.
- Hol vagyok? – kérdeztem.
- Nálam. Egy vámpír megtámadott és te elájultál. – válaszolt őszintén. Ezt szerettem benne. Mindig őszintén válaszolt a kérdéseimre. De igazán zavarba voltam.
- Köszönöm! – mondtam elpirulva.
- Nincs mit megköszönnöd. – fordította félre a fejét, de kicsit zavarba volt. Aztán elkomolyodott és folytatta – úgy tűnik a véred igazán ízletes. Ezt én is éreztem. Tehát számítanod kell rá, hogy meg fognak támadni vámpírok.
- Értem. – mondtam komoran. Aztán a fejemből kipattant egy ötlet. Egy őrült ötlet, de akár be is jöhet.
- Fujio! – szólítottam meg halkan, mert még az ötletem miatt szégyelltem magam. – Neked vérre van szükséged igaz? Mármint ember vérre, mert az állatok vére nem annyira laktató.
- Hát igen, de mégis, hogy jön ez ide? – vonta fel a szemöldökét.
- Van egy ötletem. Mit szólnál, ha én vért adnék neked mindig, amikor szükséged van rá, de te cserébe megvédesz.
- Ez egy őrült ötlet! – csattant fel és miközben felállt a szék is felborult. – Azt akarod, hogy igyak a véredből? Az lehetetlen! Nem foglak tönkretenni.
- De szükséged van vérre nekem meg védelemre. És ha csak megvédenél, abba nem nyugodnék bele. – erősködtem. Fujio szeme még a dühöt tükrözte, de sóhajtott egyet és megadóan mondta:
- Jól van. De nem iszok mindig a véredből csak, ha nagyon szükségem van rá és cserébe megvédelek. Így jó? – kérdezte és én erre csak bólintottam. Hétfőn reggel együtt érkeztünk iskolába és mindenki meglepődve látta, hogy együtt jövünk. Persze nem szóltunk egymáshoz egy szót se és az osztálynál különváltunk.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése