A "család" jelentése

Anime/manga: Magi
Páros: Soloshe (Solomon x Sheba)
Megjegyzés: A legutóbbi fejezetek után akartam valami boldogabbat írni velük és még fogok is szerintem, hisz teljesen beleszerettem ebbe a párosba. Ezt elsősorban Luce-nak ajánlom, aki ugyanolyan nagy Solomon x Sheba fan, mint én és persze az összes jövőbeli fannak/akik egy kicsit is érdeklődnek irántuk  Egy kicsit hosszabb lett és másabb, mint terveztem, de remélem eléggé érdekes, hogy mindenki végig olvassa. <3>

Sheba sose gondolta volna, hogy valaha lesz családja. Egész életében az árvaház falai között élt, ott nőtt fel, és bár az ottani szerzetesrend nővérei sok szeretett adtak neki, sose tapasztalta azt, mint amit más gyerekek. Középiskolában is mindig egyedül érezte magát, bár sok barátja volt, mégis, amikor a közös családi sportnapok vagy bankettek mindig egyedül töltötte el ezeket az eseményeket. Ekkor határozta el, hogy nem számít mennyi balsorssal sújtja az élet, mindig képes lesz egyedül állni a lábán és sose fog senkire támaszkodni. Így indult neki az egyetemnek is és sikeresen végig vitte. Közben messzire elkerülte a szerelem. Egészen addig, míg dolgozni nem ment. Egyetemen egész jól végzett és sikerült néhány kapcsolatot kialakítani, szóval egy jól menő céghez osztották be. A média sokat foglalkozik a viszonylag új, de nagy sikerű Alma Toran Vállalattal. Rövid idő alatt hatalmas felfedezéseket tettek gépek terén. Elsősorban orvosi gépekkel foglalkoztak, de másfélék is előfordultak náluk. Mindig azt hirdették, hogy jobbá szeretnék tenni a világot. Persze Sheba ezt csak önreklámozásnak vélte, de mivel igen megbízható munkahelynek tűnt elvállalta. Rögtön a tervező osztályhoz került, mivel egyetemen sokat foglalkozott maga is különböző tudományokkal. Még mielőtt elkezdhette volna a munkát, már legendákat hallott Solomon-ról a cég igazgatójáról és Ugo-ról, az ottani feltaláló zseniről. Mindkettejüknek hatalmas rajongó tábora lett, így nem tudta elégszer hallgatni a róluk áradozó lányokat. Solomon a rideg, de jóképű igazgató nagy tervekkel, míg Ugo a kissé bohókás, de kedves zseni. Persze a lány úgy érezte magát, mint valami rossz shoujo mangában. De kicsit kíváncsi volt, hisz a tervező részleg vezetője Ugo volt és kíváncsi lett mennyi igaz és mennyi csak pletyka. De a megismerkedésük nem úgy történt, ahogy ő tervezte. Még pár napja dolgozott ott és épp a menzán ebédelt, amikor hallotta a háta mögött olvadozó lányok sikolyait. Próbált minél hamarabb eliszkolni, mielőtt a tömeg agyontapossa, így leült az egyik asztalhoz. De szerencsétlenségére Ugo épp arra járt, és mint kiderült néha eléggé ügyetlen tud lenni, rögtön nyakon öntötte Sheba-t és magát is egy nagy adag főzelékkel, ő pedig elesett. Sheba megsajnálta őt és próbált segíteni neki, de amikor hozzáért Ugo felkiáltott és úgy elrohant, mintha megégették volna. A lányok persze eközben majd keresztüldöfték tekintettükkel.

- Ugo túl félénk – szólalt meg valaki a háta mögött és megkönnyebbülve látta, hogy újdonsült barátnője Falan az – Alig tud megszólalni, ha olyan lányokkal beszél, akikhez nem szokott hozzá. Ha meg hozzájuk is ér… vége… szánalmas, nem? Pedig el kellene neki egy jó nő – Falan a többi lánnyal ellentétben sem Solomon-t, sem Ugo-t nem istenítette. Ő idősebb volt, mint Sheba és már családanya. Mindig a fiáról áradozott vagy a férjéről panaszkodott, akit csak a kaja, a mellei és a harc érdekelte.

- H-h-harc? – lepődött meg Sheba – Ugye nem maffia tag?

- Ki tudja – nevetett a nő és ez Sheba-t cseppet sem tette boldoggá – Mindenesetre vigyáznom kell, mert igen féltékeny tud lenni. A pasi, aki közeledik felém nagyon megjárhatja – ezt úgy mesélte, mintha ez boldoggá tenné őt. Egyszer el is ment hozzájuk ebédelni és bár furcsa család voltak, de Sheba igen irigyelte őket. Sokat veszekedtek, de szerették egymást és ott minden olyan életteli volt. Nem úgy, mint nála, ahol egyetlen öröme macskája, Momo volt. Szerencsére egy idő után már nem érezte annyira egyedül magát, hisz Ugo és Falan is nagyon jó barátja lett. De minden megváltozott, amikor előléptették és Solomon mellé osztották be. A férfi sokkal másabb volt, mint Ugo. Akármikor beszéltek úgy érezte, mintha valaki átszúrta volna egy hatalmas jégcsappal. Sose értette, amikor Falan figyelmeztette, hogy ne essen belé. Ő mindig csak nevetett ezen a feltételezésen. De Falan volt, aki utoljára nevetett, hisz tényleg beleszeretett. Teljesen munkamániás volt, ezért neki is sokat kellett túlóráznia. Persze nem mintha olyan sok dolga lett volna, de azért egy időben idegesítette. Főleg azért, mert olyan feszült hangulat uralkodott közöttük, amikor kettesben voltak.

- Bezzeg Ugo-val olyan kedvesen viselkedsz – mindig ezt gondolta miközben csapkodott, mert Solomon épp kiosztotta őt a pontatlanságáért vagy csak egyszerű gyerekként kezelte - Pedig csak 5 évvel idősebb! Az nem számít semmit – morogta magában, amikor hallotta, hogy szobából kiabálnak neki:

- Sheba – egyértelműen Solomon hangja volt. Már ezer közül is felismerte – ha befejezted szegény, ártatlan fénymásoló püffölését visszajöhetnél, mert szeretnék még valamit megbeszélni veled.

- Igenis – válaszolt rá, de ebbe az összes ellenérzését is belesűrítette. Ám egy idő után teljesen megváltozott kettejük kapcsolata. Amikor először beszélgettek Sheba felfigyelt arra, amire eddig soha. Később már alig várta a beszélgetéseket, amikor csillogó kék szemekkel magyarázta az új találmányokat és működéseiket, illetve azt, hogy ezzel mit érhetnek el, és mennyi mindenkinek segíthetnek. Szeretett a különböző kultúrákról is beszélni és tudta, hogy Solomon akár képes lenne egy csapat kannibál közé is beülni csak, hogy többet tudjon. Sok közös is volt bennük nem csak ellentétek. Bár más jellemmel rendelkeztek, de mindketten nagyon magányosak voltak és minél több időt töltöttek együtt annál inkább megszokták, hogy akármi történik, a másik mindig mellettük állt. Sheba számára egyre nehezebbé vált, hogy nyugodt maradjon mellette. Gyakran félt attól, hogy ha túl közel jön hozzá, akkor szívrohamot kap. Nem tudott úgy tekinteni rá, mint korábban, így sokszor nem azon járt az esze, amin kellett volna. Amikor Solomon kicsit kintebb gombolta az ingjét a meleg miatt, vagy amikor áthajolt felette, hogy elvegye a számára szükséges dolgot, ilyenkor Sheba gondolatai olyan irányba terelődtek, ahova nem igen kellett volna. Otthon mindig szidta magát ezért, és este mindig elhatározta, hogy erős marad és szigorúan csak kollégaként és feletteseként tekint rá. Persze ez az elhatározása mindig összeomlott. Egyik reggel, amikor benyitott az irodába Solomon egy halom könyv felett görnyedt.

- Jó reggelt – köszönt majd megkérdezte – Mit olvasol? Újabb fizika könyv?

- Nem, biológia. Szeretném jobban megismerni az emberi testet – és bár ebben semmi célzás nem volt, ezt ő is tudta, mégis az arca vörösebb lett, mint a legérettebb paradicsom. Persze Solomon semmit sem vett észre és folytatta – Úgy gondoltam, hogy ha megértem, hogy működik a női és férfi test, akkor jobban tudjuk megtervezni az orvosi gépeket is és talán én is besegíthetnék – persze Sheba ebből a mondatból semmit nem fogott fel, még mindig az elejénél ragadt és úgy érezte, mintha már gőzölögne is a feje, ezért gyorsan kiment kávét főzni, holott utálja a kávét. Ezen kívül is még sok bonyodalmon kellett átverekedniük magukat, mire elértek ahhoz a ponthoz, hogy beismerjék érzelmeiket és megcsókolják egymást. Sheba-ból mindig olyan erős érzéseket váltott ki, hogy alig tudta megállni, hogy ne olvadjon el a karjaiban. Amikor erősen magához szorította őt és hevesen csókolta, akkor mindig átjárta testét a melegség és az energia. Emellett azt érezte, mint eddig soha. Biztonságot. Egyik dolog követte a másikat, míg össze nem házasodtak és lett egy fiúk Aladdin. A kisfiú még alig tudott ülni magától máris, egy próbatétel elé kerültek, hisz Solomon apja, David meghívta őket ebédre. Egyik délután, amikor épp Aladdinnak az ölében ült hirtelen megcsörrent a telefon és nagyon megdöbbent, amikor David mutatkozott be neki. Solomon nem sokat mesélt róla, csak annyit, hogy ő az Al Thamen cég főnöke, amiből vált ki később az Alma Toran cég. Még az esküvőjükre sem ment el. Bár nem volt benne biztos, hogy Solomon tényleg feladta a meghívót. Nem tudott róla semmit csak egy dolgot: ki nem állhatták egymást. Aladdin persze tudatlanul lapozgatta a könyvet, amit úgy imádott. Még akkor sem zavartatta magát, amikor az apját úgy kellett kirángatni a kocsihoz, annyira nem akart elmenni arra az ebédre. Sokat veszekedtek ezen Sheba-val, de amikor a nő felajánlotta, hogy elmegy egyedül, nagyon gyorsan megváltoztatta a döntését. Amikor a kocsiba ültek Aladdin csodálattal nézte a körülötte lévő világot. Mindig is nagyon kíváncsi kisfiú volt és már most látszott, hogy egyszer az apja nyomdokaiba lép. Sheba is izgatott lett, hisz szerette volna megismerni az apósát. Bár kissé neheztelt rá azért, amit a fiával tett, de alig várta, hogy Solomon feleségeként mutatkozzon be. Míg ők ketten a fellegek felett jártak addig Solomon feje felett is fellegek gyülekeztek, amik inkább viharfelhőre emlékeztettek.

- Ne legyél ilyen – próbálta vigasztalni, de talán tudat alatt attól félt, hogy bemos az apjának.

- Még nem ismered – erre csak ezt a választ kapta, és amikor megérkeztek a külváros szélére, Sheba úgy érezte egy másik világba került. Egy hatalmas két emeletes ház előtt álltak, ami már kastélyként hatott. Hatalmas kert vette körül szépen betonozott úttal, kis szökőkúttal és rengeteg szebbnél szebb virágokkal és fákkal. Mintha egy herceghez ment volna hozzá.

- Itt éltél? – nézte csillogó szemekkel. Az árvaházban egyetlen szoba volt, amiben sok gyerekkel nyomorogtak. Teljesen ellentéte ennek a pompának.

- Én jobban szeretem a mi házunkat – hangsúlyozta ki a „mi” szót, ami a nőt örömmel töltötte el. Néha bizonytalanul érezte magát és attól félt Solomon meggondolta magát, de egyre gyakrabban érezte, hogy ő és Aladdin is fontosak számára. Amikor behajtottak és kiszálltak egy kicsit sétálni kellett az ajtóhoz. Ott már David várta őket. Sheba valami öregebb fószerra számított és teljesen meglepődött attól, amelyen látvány tárult elé. Bár máshogy nézett ki, mint Solomon, de a vonásaiban őt látta, sőt még a testtartásában és kisugárzásában is. Mindkettő igazi vezéralkat volt. David elmosolyodott, amikor meglátta őket, de volt ebben valami furcsa. Amikor oldalra nézett látta, hogy férjét még a hideg is kirázta és az arca úgy nézett ki, mint aki olyat látott, amit nem kellett volna. Amikor a kezében lévő kisfiára nézett döbbenten látta, hogy ő is ugyanazt az arckifejezést vette fel.

Fejezzétek be mindketten – morogta le őket Sheba – vendégségben vagyunk.

- Óóó, üdvözöllek titeket! Drága fiam – tárta ki a karjait, de mivel látta, hogy fia nem fog a nyakába ugrani összezárta. Ekkor tekintete a fia mellett állókra tévedt – Ti biztos a mennyem és az unokám vagytok.

- I-i-igen – hajolt meg Sheba, ahogy tudott és kissé félénken mutatkozott be – Sheba vagyok, ő pedig Aladdin.

Aladdin teljesen mintha a fiam miniatűr változata lenne. Bár az anyjára nem hasonlít – és itt volt. David éles nyelve, amiről Solomon annyit mesélt. Persze ennek a képességnek ő sem volt híjában – de meglepő, hogy a fiam ilyen elbűvölő feleséget tudott szerezni. Remélem, jól kijövünk – Sheba arra számított, hogy majd kezet ráznak, de ehelyett David szorosan megölelte ő pedig teljesen zavarba jött. Aladdin persze ezt nem értékelte és próbálta a kis kezeivel eltolni a férfit, de nem sikerült. Solomon arca erre a jelenetre teljesen eltorzult és tekintete élesebb lett, mint valaha. Karba tette a kezét és kissé dobolt, de amikor látta, hogy apja nem igen ereszti őt,kikapta karjai közül, és magához húzta.

- Azt hiszem miután ilyen jól megismerkedtél a feleségemmel megismerhetnénk a te barátnődet is – az él hallatszott a hangjában.

- Csak egy családi ölelés volt – tiltakozott a nő, de persze mindenki tudta David elnökről, hogy imádta a nők társaságát és gyakran váltogatta is őket. Bent még csodálatosabban festett minden. Gyönyörű márványpadló, bent a szobákban és a nappalikban minőségi fapadló, gyönyörű festmények itt-ott a falon, ízléses bútorok és szőnyegek. Pont olyan, mint amit egy főnöktől el lehet várni. A konyha felé kísért minket, ahol egy kötényben lévő nő állt és a zöldséget darabolta. Bár csak hátulról lehetett látni, de karcsú alakja, gyönyörű éjfekete haja és elegáns mozgása rögtön elvette Sheba összes önbizalmát.

- Gyokuen drágám – David hangja valahogy még mindig mesterkélten hatott – megérkeztek a vendégek – amikor megfordult még inkább megbizonyosodhatott róla, hogy milyen gyönyörű.

- Óóó, üdvözöllek titeket – a modora is tökéletes volt csak egy dolog aggasztotta Sheba-t. A nő mosolya és a tény, hogy egy hatalmas, élezett kést tart feléjük. Pont, mint egy horrorfilmben. Sheba teljesen elsápadt és férje felé fordult támogatásért, aki viszont ennyit súgott a fülébe:

- Én megmondtam – azzal tovább is sétált és olyan hűvösen viselkedett, hogy szinte látszódott mögötte a hóvihar.

- Úgy tűnik érdekes ebéd elébe nézünk – mosolygott David – Te eléggé érdekes nő vagy. A fiam sok új arcát láthattam ma és – megfogta két kezével Sheba szabad kezét, mint ahogy a filmekben szokták a legnagyobb casanovák – remélem még jobban megismerjük egymást. Bár biztos vagyok benne, hogy a sors keze is benne van a dologban – ekkor értette meg igazán, hogy újdonsült apósa miért ilyen népszerű. Kettejük beszélgetését egy csattanás szakította meg. A nő, aki egy perccel ezelőtt még ott szeletelt hatalmas erővel állította bele a kést a vágódeszkába és hozzátette:

- Én is alig várom, hogy megismerhesselek – közben továbbra is ijesztő aurát sugárzott és még a nevetése is ijesztő volt. Aladdin erőteljesen mutogatott a kijárat felé.

- Aladdin, sajnálom, de ebből nincs menekvés – suttogta maga elé, majd míg fiát férjére és apósára bízta ő kisétált a női terminátorral a konyhába miközben azért imádkozott, hogy ne ő kerüljön a sütőbe.  

- És hogy ismerkedtél meg Daviddel? – kérdezte érdeklődve.

- Óóó, az egy igen szép történet – miközben mesélt látszott rajta, hogy jobban szorítja a kést – tudod, bár most Gyokuennek hívnak, de az én igazi nevem Arba és régen egy őrült kínai szekta szolgálatában álltam. Ott találkoztam Daviddel, aki gyakorlatilag képünkbe röhögött a vallásunk miatt és azt állította, hogy ilyen isten nem is létezik. Ezért sokszor összetűzésbe keveredtünk

- Óóó, mint egy James Bond film – suttogta Sheba és közben elképzelte az öltönyös David-et, amint a kínai ruhában öltözött Gyokuennel együtt kis késeket dobálnak egymás felé, de ezt persze nem kötötte az orrára.

- De később csatlakoztam az Al Thamen céghez és kezembe vettem a sorsom – ekkor zajt hallottak a szobából és amikor besétáltak látták, hogy Aladdin a polcról rángatja le a könyveket, miközben a két férfi heves vitát folytat.

- Így bízz egy gyereket a férfiakra – sóhajtott, majd odament fiához, miközben mintha itt se lettek volna Solomon és David továbbra is vitatkozott.

- Hidd el nem haragszom rád…

- Nem is kérdeztem!

- Ez a sors akarata volt. Ellenem kellett, hogy fordulj, de ez így van rendjén

- Nem hiszek a sorsban

- Már pedig kéne. Hidd el, tudom, hogy Alma Toran sorsa a pusztulás

- De én jól vezetem a cégem, ne szólj bele, mint mindig

- Nem biztos, hogy a dolgozók és végig követni fognak téged és céljaid. De ne félj – tette fia vállára a kezét – tudom, hogy akár egy új világot is alkothatsz a képességeiddel.

- Mi vagy, valami látnok?

- Valami olyasmi…

- Hogy tudtok még mindig erről az ostobaságról vitatkozni – sóhajtott Gyokuen miközben szokásos fegyverét magánál tartotta – egyikkőtöknek sincs igaza, így befejezni, míg szépen mondom.

- Rendben drágám, de előbb tedd le azt a kést mielőtt levágod vele a fejem. Vagy fel akarod idézni a régi szép időket? – magához húzta a nőt és míg a romantikus jelenet zajlott Solomon kinyújtotta a nyelvét, mint aki hányni készül. Sheba gyorsan vállba boxolta, mielőtt felfigyeltek volna erre. Később kiderült, hogy Solomon és Gyokuen régebb óta ismerik egymást és jó barátok is voltak egy időben. Persze ez az újdonsült feleséget teljesen szíven ütötte. Mint mindig, amikor depressziós, iszonyatos mennyiségű kaját fogyasztott el és Aladdin is, aki örökölte anyja természetét. Eléggé kaotikus lett az ebéd, mert hol Sheba-val és Aladdin-al kellett küzdeni a kajáért, hol azért repült a kaja, mert a két férfi csapott össze érte. Hasonlóak voltak, már szinte ijesztően, de egyikük sem ismerte be. Bár feszült volt a hangulat és ijesztő az új barátnő Sheba mégis nagyon jól érezte magát és sokat nevetett is. Bár Solomon nem igazán, de amikor látta felesége mosolyát rögtön megenyhült és bár nem örült, amikor meg kellett ígérnie, hogy még visszajön. Amikor mentek hazafelé Aladdin egy könyvet szorongatott a kezében, amit nagyapjától kapott és boldogan lapozgatta.

Megmutatod Aladdin? – vette ki egy kicsit a kisfiú kezéből a könyvet és hangosan felolvasta – „Magi”…érdekes egy könyvcím.

Apámat mindig is foglalkoztatták az ilyen típusú könyvek. - Sheba kíváncsian kinyitotta és ott egy képet látott, ahol egy szépen felöltözött férfi állt, kezében egy szépen kidolgozott, aranyozott bot volt és ez a férfi egy irányba mutatott, amit az emberek követtek. Aladdin izgatottan mutogatott a képre.

- Szóval magi szeretnél lenni? Akkor legyünk együtt magik – szállt be Sheba a játékba, aminek a kisfiú nagyon örült. Ez a nap mindig is benne maradt a nő emlékezetébe, mert itt értette meg mit jelent a „család” szó.

Bevallom ilyen még sosem volt, de most nem tudtam eldönteni melyik vég lenne jó a fanficnek, ezért írtam egy B verziót is. Mivel ezt az írói húzást utálják az emberek, de én például néhol imádom így csak saját felelősségre. :D

Sietnem kell, különben elkések az irodából – pattant fel Sheba az ágyából és félkómásan körbe nézett. A szokásos szobájában ébredt, ahol egy asztal, az ágya, egy könyvespolc és a különböző katedrális faragásai találhatóak. Az ágya mellé volt támasztva a varázspálcája, hogyha támadás érné, akkor rögtön tudjon reagálni. Solomon ragaszkodott hozzá. Először összezavarodott, de amikor már kezdett magához térni rájött, hogy az egészet álmodta.

De furcsa világról álmodtam – támolygott ki az étkezőbe, hisz Sheba mindig is rossz kelő volt és néha még az is előfordult, hogy csukott szemmel, párnával a kezében ment ki és csak akkor tért magához, amikor reggelit raktak elé – Nem hiszem, hogy az emberek szeretnék ezt az „iroda” nevű helyet. A különböző fajok pedig be se férnének – már egyre jobban kezdett magához térni, de még mindig imbolyogva ment, amikor valaki megpaskolta a fejét.

- Hányszor mondtam, hogy ne mászkálj, amíg nem vagy magadnál. Így könnyű célpont vagy – még csak most kezdődött a reggel, de már dorgálta, mint egy gyereket, de… - Jó reggelt – mosolygott Sheba-ra, ami rögtön felébresztette a lányt és felőle akár tovább is dorgálhatta volna, de amikor eszébe jutott az álma kissé zavarba jött.

- Mi a gond? – Solomon észrevette ezt és aggodalmasan tekintett rá a lányra. Sheba semmiképp nem mondta volna el a teljes álmát.

- Tudod, egy nagyon szép álmom volt – a lány arca ellágyult miközben mesélte – most már azt hiszem értem, miről beszéltél. Óóó, - eközben beértek az étkezőbe, ahol még csak ketten voltak. Solomon magához vett egy kis italt, miközben figyelte a lány arcát, aki kissé ábrándozva sóhajtott egyet – de jó lenne egy férj és egy gyerek – erre Solomon az italt amit lenyelt ki is köpte, annyire megdöbbent.

- Mit?

- Várj…ne érts félre! Nem most – teljesen vörös lett és szokás szerint a fején lévő kis szarvszerű tincsek mozogni kezdtek, mint mindig, amikor zavarban volt – Majd… majd ha Alma Toran-ba béke lesz.

- Várj – Solomon aggódva nézett rá és szemében még volt valami furcsa érzelem, amit a lány nem tudott megmagyarázni – Még fiatal vagy. Ráérsz még választani. Amilyen heves és szeleburdi vagy még valami furcsa fickót fogsz ki.

- Már van jelöltem – válaszolta zavartan, de fel is pattant és el is indult visszafelé, mert már megbánta, hogy elkezdtek erről beszélgetni. De mielőtt Solomon szólhatott volna hátrafordult és kissé kipirulva, de mosolyogva ezt mondta – de az biztos, hogy egy olyan férfi, akit örökké tisztelni fogok. De egyelőre semmi sem vehet rá, hogy ezt bevalljam neked – az utolsót már csak gondolatban tette hozzá és ezzel el is sietett. Bár a lány azt hitte ennek semmi jelentősége, de fogalma sem volt róla, hogy aznapra lefoglalta kiszemeltjének gondolatait. 

Shillya tervei, amik talán csak álmok

Tudom, tudom. Már gyakran írtam ilyet, de most nyáron egész 'lelkes vagyok' (már két fanficet írtam XD) és remélhetőleg még többet is fogok. :D

Tervek a közeljövőben

A, Fanficek terén:
Főként párosokról fogok írni, bocsi, akik nem szeretik a romantikát. De a történetbe nem akarok annyira belerondítani, de lesz kivétel :D Szóval tervezek:
* Solomon x Sheba (Magi)
* Judal x Kougyoku (Magi)
* Aladdin Alma Toran-ban (na ez egy kivétel :P itt nem párosok lesznek)
* egy Psycho-Pass fanfic, ami kicsit jobban foglalkozik a Sybill rendszerrel
* egy Fairy Tail fanfic, ami a sárkányokkal foglalkozik
* Gajeel x Levy (Fairy Tail) vagy Lucy x Natsu (Fairy Tail)
* Suga x me (Haikyuu) szép is lenne XD

B, Saját történet tervek
Nos, mindenképp szeretném a sivatagos sztorim folytatni, aminek a 0. fejezetét felraktam. Illetve szeretnék egy új sztorit is egy mágusokból álló szervezetről, világukról és azok "bajos" tagjairól. Ezt egy korábbi ficem ihlette.  Hogy ez egy fejezetes, pár fejezetes vagy hosszabb lesz az kiderül.

Egy pótolhatatlan személy

Anime/Manga: Magi

Páros: Alibaba x Hakuryuu (AliHaku)

Szerzői komment: Nos, ezt unokatesóm, Nóri névnapjára készítettem. Mint ismerőseim tudják ki nem állhatom a yaoi-t, csak az ő kedvéért csináltam ezt, de sajnos eléggé gyengécske lett :S Szóval többet nem xD De azért remélem akik szeretik a párost nem fognak megölni, ezért a gyenge fic-ért ^^" (Tényleg próbálkoztam!) És remélem azért valamennyire élvezni fogják :) 

Hakuryuu bátyái halála óta mindig egyedül volt. Bár nővérével és Seishunnal gyakran beszélgettek mégsem talált egyetlen barátot sem. Nem is érezte, hogy szüksége lenne rá. Ha kell egyedül lerombolja a Kou Birodalmat és végez saját anyjával. Az évek során ez a két gondolat járt mindig a fejében és ahogy telt az idő, ezek az érzések egyre erősebbé váltak. Sokat foglalkozott a magoi használattal és edzette a testét és lelkét is. Amikor lehetőséget kapott arra, hogy Sindriába menjen nagy örömet érzett, hisz esélye nyílt arra, hogy politikai szövetségest szerezzen. Viszont nem számolt azzal, hogy Sinbadnak is vannak tervei és nem úgy fog cselekedni, ahogy ő gondolja. És nem számolt valakivel. Alibaba Saluja. Amikor először hallotta ezt a nevet rögtön arra gondolt, hogy egy megtört senki lehet. Hisz, hogy érezhetné magát az ember, miután elvesztette rangját és országát? De ennél nagyobbat nem is tévedhetett. Alibaba vidám volt és mindig jól érezte magát Aladdinnal és Morgianaval. Őfelé is nyitott volt, holott gyűlölnie kellett volna. Ezt sose értette. Miért nem gyűlöli őt? Ennyire hülye lenne? De később még inkább megváltozott a véleménye. A toronyban Alibaba bebizonyította, hogy egyáltalán nem gyenge. Sőt, igen erős! És a toronyban történtek után valahogy mindig Alibabára terelődött a tekintete. Persze tisztelte Aladdint és Morgianat is, de Alibaba felkeltette az érdeklődését. És mielőtt észbe kapott egyre közelebb került hozzá. Viccelődött vele, veszekedett vele, beszélgetett vele és úgy viselkedtek, mint a barátok. Ő volt Hakuryuu első barátja.

Mi a baj Hakuryuu? – rázta fel Alibaba hangja egyik délután miközben a hajón pihent. Épp hazafelé tartott, míg a többiek saját útjukra indultak. De a hajójuk közös volt. Hakuryuu épp jövőbeni lehetőségeit gondolta át, amikor a fiú vidám hangja megzavarta – Nem tűnsz túl vidámnak.

 - Semmi, semmi – hárított, mert nem akarta őket belevonni jövőbeni terveibe. Valahol a szíve mélyén érezte, hogy nem túl tiszták a céljai és ezért nem akarta őket belekeverni ebbe – Csak lefárasztott az edzés.

- Értem – válaszolt Alibaba és ő folytatta Hakuryuu előtt az edzést. Igen zavarba volt és többször is megkerülte a fiút, mivel nem tudta hogyan kérdezzen rá.

- Miért kerülgetsz itt engem? Mint egy… nem ez rossz hasonlat – javította ki gyorsan mielőtt félreértés eshetett volna – Tehát bökd már ki, mit szeretnél, Alibaba-san.

- Tudod Hakuryuu – ült le mellé és átkarolta a vállát. Hakuryuu nem tudta megmagyarázni miért, de igen zavarta – te már csináltad azt, igaz?

- Mit csináltam? – kérdezte döbbenten.

- Tudod, miről beszélek – Alibaba úgy viselkedett, mint egy szende szűz, ami igen megdöbbentette Hakuryuut – a djinn equip-ről beszélek.

- Azt hittem ezt már megbeszéltük – bár nem tudta, hogy használja a djinn equip-et, de egy sejtelmes mosollyal mindig azt éreztette, mintha tudná. Valamiért mindig élvezte, ahogy Alibaba kétségbeesetten próbálja kiszedni belőle a titkot. Ezt sem tudta megmagyarázni, miért. Végül hosszas civakodás után a fiú feladta Hakuryuu nyaggatását. Látszólag. Nem is sejthette, hogy Alibaba egy új tervvel állt elő. Minden este a hajó legénysége és az utasok összegyűltek és szórakoztak egy kicsit. Persze, mint minden mulatságnál a zene, a tánc és az alkohol sem maradhatott el. Alibaba észrevette Kougyoku-nál és más Kou Birodalomból jött embernél is, hogy nem annyira bírja az alkoholt. Az volt a terve, hogy iszogat Hakuryuu-val és amikor kicsit többet ivott a kelleténél kifaggatja. Persze, mint tervei nagy része kudarcot vallott. Nem számított rá, hogy Hakuryuu tökéletesen bírja az alkoholt, míg arról az apró tényről megfeledkezett, hogy ő sem bírja. Aladdin a táncos lányokkal volt elfoglalva, míg Morgiana evett, miközben ők beszélgettek. Alibaba már kissé részeg volt. Teljes kipirult az arca és az asztalra dőlve, egy pohárral a kezében panaszkodott.

Nem gonoszak? – háborgott – Aladdin csak úgy lelép és itt hagy engem. És Morgiana sem szól erre semmit. De még a mester sem érti meg. Pedig mennyi kalandot átéltünk hárman. Szép barátság – már egy ideje hallgatta Alibaba panaszkodását és kicsit ideges is lett. Amikor hallgatta a kalandjait Aladdinnal egy pillanatra elfelejtette a bosszúját és mindet és csak irigységet érzett. Ott szeretett volna lenni ő is, mint Aladdin és át szerette volna élni ezeket, mint ő. Persze ezt rögtön megbánta és kissé szégyellte magát, amiért ilyen könnyen féltékeny lett. Gondolataiba merült és csak az rázta fel, amikor Alibaba arca az övéhez közel került.

- Figyelsz? – kissé duzzogott, de egész aranyosnak hatott – Te is folyton gonoszkodsz velem – miközben magyarázott egyre közelebb került Hakuryuuhoz, ami kissé feszélyezte a fiút, hisz Kou Birodalomban még a családtagok is kellő távolságot tartottak egymástól – Hisz tudod használni és biztos a hátam mögött nevetsz, amiért én nem.

- Még mindig ezen aggódsz? – Hakuryuu a könyökével támasztotta az asztalt és tenyerén az arcát – Azt hiszem már elárulhatom neked. Én se tudom használni – Alibaba egy pillanatig döbbent arcot vágott – De olyan vicces voltál, akárhányszor szóba került. Bocsi, nem szívatlak többet – mosolygott majd elnevette magát.

- Szóval te is gonoszkodsz – lefelé szegezte a fejét, de közben ennyit motyogott – De legalább mosolyogtál.

- Mi? – Hakuryuu ennyit tudott kinyögni.

- Tudod mostanában eléggé lehangolt voltál. Sokszor elkalandoztak a gondolataid és néha igen ijesztő arcot vágtál. Emlékeztettél valakire – természetesen Cassimra, hisz ő fejében is Alibaba számára megérthetetlen gondolatok jártak – És mint barátod aggódtam érted. Hisz számomra nem csak Aladdin és Morgiana fontos, hanem te is.

- Óó, szóval te az a típus vagy, aki részegen bevall mindent – viccelődte el a helyzetet, amiért Alibaba kissé vállon bokszolta, de ez már lassan megszokottá vált. Hisz először mondtak neki ilyet. Először érezte ezt. És valahol belül egy bizonyos meleg érzés fogta el, ami nem volt ellenére. Másnap reggel viszont minden összedőlt. Alibaba semmire sem emlékezett a tegnapból és Hakuryuu ezt igen zokon vette.

- Alibaba, nem kéne annyit innod – jegyezte meg Aladdin – Még a végén valamilyen furcsa nő letámadt, mint a múltkor

- Fogd be! – vágta be a szokásos duzzogását, hisz még csak emlékezni sem akart Elizabeth-re.

- Biztos hiányzik neki, Elizabeth – szólt be Hakuryuu.

- Te honnan…

- Aladdinék sokat meséltek. Nem vagy szerencsés, Alibaba-san? – és ismét összevesztek, de ez megint a szokásos vitájuk volt. Hakuryuu elégtételt érzett legalább, ami miatt elfelejtette az estét. Persze később látszott Alibaba-n hogy ez zavarja és djinn equip helyett ez lett az új téma. Persze Hakuryuu még akkor sem mondta volna el, ha megkínozzák. Mégis tisztán emlékezett azokra a szavakra és meg is őrizte őket, mint fontos kincseket. Bár az út rövid volt, de élménnyel teli. Hakuryuu számára pótolhatatlanok. Hisz ezután sok minden történt. Olyan dolgok, ami kettejük kapcsolatát örökre megváltoztatta. Madaura kalózok esete után kénytelen volt Alibabának felfedni legnagyobb titkát és ezzel együtt egy hatalmas hegy került közéjük, ami folyton csak nőtt. Ez már nem a szokásos vitájuk volt. Persze Hakuryuu nem hibáztatta Alibabát. Ő túl jószívű és kedves volt, hogy egy hozzá hasonlót megértsen. De miután elváltak is gyakran gondoltak egymásra. Hakuryuu egyre mélyebbre merült a sötétségbe és szövetségre lépett Judal-al. Egyetlen apró fény közös emlékek maradtak. Míg Alibaba bánta, hogy nem ment utána és rángatta vissza közéjük. Bár legbelül tudta, hogy nem ért volna semmit, de mindig is ott bújkált benne a félelem, mi van, ha elkésett? Mi van, ha úgy jár, mint Cassimmal. Mégegyszer nem bírná elviselni a fájdalmat. Ezért elhatározta, hogyha legközelebb találkoznak, mosolyogva köszönti és akármilyen mélyen is van, kirángatja onnan. Hakuryuu viszont tudta, hogy nincs visszaút. Egy kicsit bánta is, hogy letért arról az útról, amin ők jártak. Viszont nem tudta elfelejteni bátyai kívánságát és a gyűlöletet sem. Az ő gyűlöletét már senki sem törölhette el. Viszont szíve mélyén egy kis hang még mindig azt mondogatta, hogy van visszaút és Alibaba képes lesz megmenteni őt. De ilyenkor mindig megkérdezte magától: Vajon tényleg képes lesz megmenteni engem? 

Vége

Váratlan kaland - Egy Meruem x Komugi fanfic

Ezt elsősorban Bettinek, legnagyobb fantársamnak küldöm! :D <3 nbsp="" p="">Első próbálkozás, ezért nézzétek el a hibákat. Ha valakinek megtetszett(vagy nagyon nem XD) akkor is várom a kommenteket :)

A Nagyvezér palotájában csend honol és még a légy zümmögését sem hallani. Az udvaron a hatalmas piramisszerű építmények állnak, amit ha közelebbről megnézünk olyan, mint egy fészek. Apró tojásokból áll, amik embereket, vagyis a hangyák számára az élelmet raktározza. Ez persze a hangyáknak és a vadászoknak nem szokatlan, viszont a tudatlan embereknek igen. Annak az egy embernek is, aki nem tudott semmit az eseményekről és a palotába jött, mint minden héten, hogy szokásos napi teendőjét elvégezze. Bizeff egyik embere volt, aki az élelmet és a különböző szükséges termékeket szállította be neki és a nőinek. Minden héten egyszer jött a nagy szállítókocsikkal és a rakományokkal. Viszont ezen a héten minden máshogy volt. Ez a szerencsétlen lélek nem tudhatott arról, hogy a Vadászok Egyesülete megakadályozta a szállítást Bizeffnek és ezért neki sem érkezett áru. És azt sem tudhatta mi történt a palotában. Csak a sorsnak köszönhette, hogy ő most itt volt és jelenteni akart főnökének a szállítmányokról. De már érezte korábban, hogy nincs valami rendben, ezért a kocsit, amivel épp érkezett, még az erdőben leállította. Egészen idáig gyalog jött és döbbenten látta a változásokat. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy különleges nen képességgel áldotta meg a sors. Az egyik a teleportáció volt, amivel akárhonnan gyorsan eltűnhetett, míg a másik az, hogy annyira el tudta magát rejteni, mintha nem is létezne. Erről a képességéről még csak nem is tudott, mindig azt hitte szerencséje volt, amikor fiatal korában a tanárok nem kapták el egy-egy csínytevés közepette. De nem. Csakis ennek a képességének köszönhette, hogy eggyé tudott válni a semmivel. És ez számára most jól jött, hisz ennek köszönhette az életét. Pitou nen segítségével figyelte a területet és pont emiatt nem vette észre a betolakodót. Ugyanúgy, ahogy Pouf és Youpi sem. Nem arról volt szó, hogy láthatatlan lett. Ha meglátták volna, akkor bajba lett volna. De szerencsére ismerte a titkos járatokat és azokon haladt, mivel rögtön tudta, hogy a palota támadás alatt állt. Nem látott embereket csak furcsa lényeket. Akkor mégis miért ment be? Egyszerű. Mert túlságosan lelkiismeretes volt. Úgy gondolta, hogy Bizeff bajban volt és bár nem szerette őt, de segíteni akart munkaadójának. Nem tudta cserbenhagyni. Igen… ez volt Rayne Laurence. A legjobb szállító, de egyben a legrosszabb is, hisz ha fülébe jutott egy-egy piszkos üzlet, az mindig meghiúsult. Túl erős igazságérzettel rendelkezett a lelkiismeretességén kívül. De hogy ő miért is fontos történetünkben? Mert váratlan események sorozatát indította el, ami nagy befolyással volt a Komugira és a Királyra is. Míg behatolónk felmérte a terepet, addig a Király és Komugi a szokásos gungi játszmájukat folytatták. Poufot igen zavarta a tény, hogy a Király ennyit törődik Komugi-val, de nem csak őt, hanem magát a Királyt is. Mégis, valahogy kellemes érzések fogták el, akárhányszor a lányra gondolt és élvezte a vele folytatott játszmákat. Most ismét kikapott tőle, ami egyrészt idegesítette, másrészt boldoggá tette, hisz így folytathatták a játszmákat. Különös érzések ezek, amiket először érzett és nem tudta hova tenni őket. Persze nem engedhette, hogy egy percre is lankadjon a figyelme, mert akkor ismét kikapott volna. Bár tehetetlen és gyenge élőlény volt, de ehhez a stratégia játékhoz nagyon értett. A Király fejében néha az is megfordult, hogy ezt akár életben is lehetne hasznosítani, de amikor elképzelte őt egy sereg élén rögtön elvetette az ötletet. Jobb, ha a gunginál marad. Nem tellett sokba, a király ismét vesztett.

- Vesztettem. Miért ezt a lépést választottad? – kérdezte a lányt, hátha így jobban rájön a technikájára. És veresége ellenére a Király hangja továbbra is tiszteletet parancsoló és büszke volt. Pedig ez már ki tudja hanyadik veresége volt. Mégis elfogadta, tovább lépett és kereste a hibáit, mint az egy jó uralkodóhoz illik.

- Nagyvezér, mint mondtam korábban is már ön túl egyenes és türelmetlen – magyarázta a lány, és bár tisztelettel beszélt vele, de a hangneme eléggé közvetlen volt már, ami irritálta Pouf-ot.

- Nem igen szeretem a kétszínűsködést és azt sem, ha sokat kell várni valamire. Gyorsan és erőteljesen, ez az én taktikám.

- Igen, de az ellenfele nem mindig úgy gondolkodik, mint Ön. Néha jobb apróbb áldozatokat hozni és taktikákat bevetni, hogy minél több bábu megmenekülhessen, esetleg egyet se veszítsen el – Komugi lelkesen magyarázta a taktikáit és azt a Királynak, mire kellene jobban figyelnie játék közben. Bár ez csak egy egyszerű játék volt, mégis nagy jelentősége volt a Király jellemére nézve. Sem ő, sem a lány nem vette észre, hogy ezek az egyszerű beszélgetések, hogy átalakítják felfogásukat és az életüket. Különböztek, mégis megértették a másikat, ezért is volt mindig nagy összhang közöttük. Ez az este kissé másabb volt. Komugi az egész napos gungizás után igen elfáradt, illetve mivel elég gyenge a teste neki nehezebben is bírja az alvatlanságot.

- Tartsunk egy kis szünetet. Pár óra múlva hívatlak. Nem lenne jó, ha nem teljes erődben győznélek le – ezt mondta, de valójában aggódott is érte. Persze ezt se a lánynak se magának sose ismerte volna be. Komugi nem akart pihenni, de kénytelen volt engedelmeskedni, hisz a Király csak úgy ott hagyta. Amikor a szobában volt és ágyában feküdt akkor is csak a játszmára tudott gondolni.

- A Nagyvezér valójában kedves ember, nem igaz? – gondolkozott hangosan – Egy magamfajta tanácsát is meghallgatja, illetve a taktikáim és ötleteim is mindig. Ráadásul igen erős ellenfél, ha nem figyelnék hamar bajba kerülnék. Pedig még csak most kezdte – ezt egy kis csönd követte aztán folytatta a magában beszélést – nem tudok aludni. Olyan jó lenne folytatni a játékot – a hangjában egyértelműen lehetett hallani a vágyakozást. Hirtelen zajt hallott az ajtó felöl és boldogan felpattant az ágyból. Kicsit korán volt még, de azt hitte a Nagyvezér egyik szolgálója jött érte.

- Folytathatjuk a játszmát? – kérdezte izgatottan, de aztán lefagyott, amikor meghallotta ezek a léptek másabbak, mint a szolgálóké, akikkel eddig találkozott – Elnézést, de ki maga? Új szolgáló? – Komugi senkiből se nézett ki semmilyen rossz szándékot, ezért azt hitte ez az illető is eltévedt. Olyan hatalmas palota volt ez, hogy ő maga is eltévedt volna. Hallotta, ahogy a férfi megállt egy helyben. Olyan éles volt a hallása, hogy a lépések alapján könnyen megállapította a nemet. Azt hitte zavarba jött ezért kedvesen kérdezte – Nem a Nagyvezér szolgálója? Esetleg eltévedt?

- Mit keres itt egy ilyen kislány? – ezt kapta válaszul és hallotta a jövevény hangja igen döbbent.*Úgy tűnik tényleg új és semmit sem tud* - gondolta magában és úgy érezte segítenie kell neki, nehogy a Nagyvezér mérges legyen rá. – A nevem Komugi és minden nap gungi-t játszok a Nagyvezérrel.

- Nagyvezér? Milyen Nagyvezér? Tévedésben vagy kislány, itt csak szörnyek vannak. Az én nevem Rayne Laurence és ha kedves az életed jobb, ha velem jössz.

- Milyen szörnyek? – Komugi igen mérges lett, mivel a Nagyvezért sértegette – Talán kicsit kemény és rideg a Nagyvezér, de nem szörny – ellenkezett és be akarta bizonyítani, hogy téved, és ha jobban megismeri, akkor rájön, hogy a Nagyvezér egy nagylelkű vezető. Rayne abből rögtön tudta, hogy ezt a lányt félrevezették. Vak és biztos jól őrzik, ezért nem tud semmit az eseményekről. Viszont nem akarta itt hagyni ezekkel, mivel tudta, biztos vacsora lesz belőle. Ezért hazudott neki.

- Értem, elnézést. Igen, én új szolgáló vagyok. Sajnálom kisasszony, de egy kicsit sétálnia kell. Azt a parancsot kaptam, hogy kísérjem el Önt a Nagyvezér új nyaralójába, amit nem rég készítettek el. Nincs túl messze a kastélytól, ezért… - hamar rájött, hogy nem kell magyarázkodnia. Komugi naiv és mindent elhitt neki. Be se kellett fejeznie a mondandóját.

- Még hogy kisasszony… - elpirult és zavartan dörzsölgette a tarkóját – Még senki se hívott így.

- És most kisasszony…

- Jaj, ne hívjon így. Nem érdemlem meg. Egyszerűen Komugi. De azonnal megyek – át se öltözött, össze se fogta a haját. Csak bedugta a lábát a cipőjébe és Rayne-hez lépkedett.

*Milyen szétszórt* - ez volt Rayne első gondolata, de aztán odament Komugi-hoz és megfogta a vállát – Mehetünk? – nem akarta húzni az időt csak minél hamarabb lelépni erről az átkozott helyről. Csak egy villanás volt és már kint is voltak a kastélyból, egészen az erdőben. Viszont Rayne egy valamivel nem számolt. Ez pedig a véletlen volt. Felelőtlenül ott hagyta a kocsiját az erdő szélén. Pár bezárta a kocsiajtót és a kulcsot is magával vitte, de arra még csak nem is gondolt, hogy majd néhány kíváncsi hangya feltöri és elviszi magával. Persze arról nem tudhatott, hogy mennyire tanulékony lények. Egy ismeretlen számára csak egyszerű szörnyeknek tűntek.

- Rayne-san, valami gond van? – hallotta háta mögül a lány hangját, akinek feltűnt, hogy mások az illatok, hangok, mint a szobában, de nem tudott arról, hogy már nem a kastélyban vannak.

- Nem, semmi gond. Kicsit hosszabb lesz az út, mint gondoltam, de kérem, bírja ki.

- Semmi gond – bár nem mondta, mégis izgatott volt, hisz eddig még sose járt a kastélyon kívül és bár eléggé ügyetlen lány volt, gyakran nem is engedték őt egyedül sehová a szülei, de már kiskorától szerette felfedezni az új dolgokat. Miközben az erdőben sétáltak nem is sejtették, hogy eközben a palotában nagy fennforgás keletkezett. A Király magához kérette Komugi-t, de amikor a szobájába mentek nem volt sehol. Pitou enjével azonnal átvizsgálta a kastélyt és holt sápadt lett. Youpi és Pouf ebből azonnal tudták, hogy gond van. A lány eltűnt. Bár Pouf nem igazán sajnálta ezt, de közben félt is a Király haragjától. Nem épp a nyugodt természetéről volt híres.

- Ki közli vele? – kérdezte Pitou és hallani lehetett, hogy remeg a hangja.

- Én biztos, hogy nem – csattant fel Youpi – nem rég kaptam tőle egy pofont. Még mindig sajog a fejem, azt hittem leviszi.

- Azt hiszem, ezt nekem kell megtennem – jelentette ki Pouf. Úgy érezte ő áll legközelebb a Királyhoz, és ha ő közli talán elnézőbb lesz. De tévedett.

- Mondjátok csak – a Király még mindig kiegyensúlyozottan beszélt, de őrei tudták igen dühös – hogy lehet az, hogy egyetlen lányra sem tudtok vigyázni?

- Uram, ha megbocsátja engedetlenségem, de a mi feladatunk nem arra az emberre vigyázni, hanem Önre – Pouf szemtelenségét rögtön egy hatalmas pofon követte.

- Nem érdekel. Azt mondtam, hogy rá is vigyázzatok. Nem igaz, Pitou?

- Én rendesen figyeltem a nenemmel az egész palotát és egyetlen behatolót sem éreztem. Sem azt, hogy a lány elment volna valahová magától.

- De még sincs itt, nem? – magyarázatot várt arra, amit lehetetlen volt megmagyarázni.

- Erre nem tudok magyarázatot adni, nagyon sajnálom Felség.

- Nem számít. A lényeg, hogy keressétek meg minél hamarabb és hozzátok vissza. Élve – emelte ki az utolsó szót. Nem minden őr ment el keresni őt, Pitou itt maradt, hogy őrizze a Királyt és a palotát. Youpi szintén ott maradt, Pouf-ra hárult a feladat, hogy visszahozza a lányt. Persze ők nem tudták, hogy a lehető legrosszabbra bízták ezt a feladatot. Eközben Rayne és Komugi már egy ideje gyalogoltak az erdőben és Rayne-nek be kellett látnia, hogy eltévedtek.

- Eltévedtünk, mi? De ne aggódjon, Rayne-san! – próbálta lelkesíteni az egyre inkább elkeseredett férfit – A Nagyvezér úgyis észreveszi, hogy eltűntünk és majd küld valakit a segítségünkre. Szóval, ne aggódjon – nem tudta, hogy ezzel csak még jobban elkeserítette a férfit, hisz ettől félt a legjobban. Hirtelen hangokra lettek figyelmesek. A semmiből hirtelen két hangya tűnt fel. Az egyik olyan volt, mint egy hangya és egy hiúz keveréke. Két lábon járt és bár nagy, szőrös teste volt, de a mellkasát páncélszerű lemez védte. A karja és a lába is egy hangyáéhoz hasonlított, a feje viszont egy hiúzé. A másik egy hangya és egy másik bogár keveréke volt, de egyértelműen hasonlított egy hangyára.

- Nicsak, nicsak? – mondta a hiúzszerű hangya boldogan – kiket sodort ide az élet?

- Csak nem új barátok? – nevetett gúnyosan.

- Látod Rayne-san? Megmenekültünk – mosolygott ártatlanul és nem is sejtette, hogy épp nem emberekkel futott össze. Ráadásul ezek a hangyák előszeretettel vadásztak emberekre.

Végünk – suttogta remegő hanggal – de nem fogok gyáva féregként meghalni. Komugi, fuss, ahogy csak bírsz olyan messzire, amennyire csak lehet – Komugi már nem is tudott válaszolni, mert hirtelen elteleportálta, amilyen messzire csak tudta, de ez volt az utolsó tette. Rayne nem volt egy harcos típus. Kiállt az igazáért, de amikor tudta, akkor kerülte a fizikai harcokat. Mert tudta, hogy nem jó benne. Ő csak a meneküléshez értett. Pontosan emiatt nem tudta felmérni a veszélyt és a helyzetet. Először Komugi-t akarta elteleportálni, majd úgy gondolta, hogy kicsit elcsalja a lényeket és ő is elteleportál. Egyszer szeretett volna valami hősiest tenni, de ez lett a veszte. Nem mérte fel a hangyák sebességét és minden eshetőséget. Nem volt alkalmas a harcra. A hangyák pár másodperc alatt végeztek vele, úgy, hogy semmi sem maradt belőle. Komugi épp egy farönkön landolt és bár szerencsésen elkerülte a komolyabb sérüléseket, de kisebb horzsolásokat szerzett.

- Rayne-san? Hol vagy? – nem kapott választ. Egyedül volt és egyedül a szél és az erdő furcsa hangjait hallotta – Hol vagyok? – pánik lett úrrá rajta és nem tudta az időt, de a bagoly huhogásból ítélve még este lehetett – És most merre menjek? Nagyvezér… - vágyakozott vissza, hisz itt olyan egyedül és esetlennek érezte magát. Eközben Pouf megtalálta a vérfoltokat és néhány ruha maradványt, amik valaha Rayne ruhái voltak. Reménykedett benne, hogy nem csak ezt az embert, hanem Komugi-t is széttépi néhány tudatlan hangya és neki semmit sem kell tennie. De persze semmi sem a terve szerint alakult, mert hirtelen megjelent mellette Youpi és Pitou.

- Mégis mit kerestek itt? Nem a királyt kellene védenetek?

- Azt csináljuk…csinálnánk. A Király elment, hogy Komugi-t megkeresse és olyan gyors volt, hogy most nem tudjuk, hol van.

- Mi?! Hogy mondhatjátok ezt ilyen nyugodtan?! Felség, mindjárt jövök, várjon rám! – kiáltozott a Király után és nagy dráma közepette követte őt. A másik két felségőr számára ez már nem volt szokatlan. Nem tudták, hogy a Király már sokkal hamarabb megtalálta ezt a helyet, mint ők és még inkább felgyorsította lépteit. Tudta, hogy a kinti hangyák nagy kárt tehetnek a lányban, ezért sem engedte őt akármerre mászkálni. Bár még magának sem akarta beismerni, de nagyon aggódott érte. Lettek volna más teendői és próbálta azokat végezni, de a gondolatai mindig Komugi-ra vándoroltak vissza és mivel megunta a várakozást, úgy gondolta jobb, ha maga keresi meg. Nem is gondolta mennyire szüksége volt Komugi-nak rá. Mivel nem látott és emellé még ügyetlenséggel áldotta meg a sors, így Rayne terve megbukni látszott. Komugi nagyjából tudott tájékozódni, de gyakran nekiment egy-egy fának vagy felbukott egy-egy gyökérben. Eközben arra sem tudta merre megy és az éjszakai hideg miatt igen átfázott. Emellett aggódott az új szolgáló miatt is és azok miatt az emberek miatt is, akik miatt Rayne és ő szétváltak. Reménykedett benne, hogy nem rossz emberek és félreértés az egész, de egyre kevésbé hitt ebben. Főleg Rayne reakciója miatt.

- Leüljek és megvárjam, hátha rám találnak a Nagyvezér szolgái vagy Rayne-san? Vagy menjek tovább? Hmmm – nagyon keményen gondolkodott, de sose volt az ilyenbe jó csak a gungiban, így hamar megfájdult a feje. De a sors válaszolt helyette. Hirtelen zajokat hallott és nem tellett sokba, felbukkantak a korábbi hangyák.

Megvagy, kicsi lány – dalolta a hiúz, miközben a másik is feltűnt.

Igazad volt. Jó hogy követtük az illatát. Az a másik kevés volt nekem.

- S-s-segíthetek valamiben? – dadogni kezdett, mint mindig, amikor ideges lett.

- Hallod? Azt kérdezi, hogy segíthet-e nekünk? Hát nem ennivaló? – gúnyolódott a hiúzszerű, míg a másik szokásához híven helyeselte, amit mondott. Komugi persze egyre jobban félt és megpróbált elszaladni, de rossz irányba futott. Az ellenség ott termett előtte és rúgott egyet rajta, ami nem volt nagy rúgás, de elég volt ahhoz, hogy egy lejtős részen megcsúszon és guruljon egy pár métert egyenesen egy fának, miközben úgy megüsse a bokáját, hogy nem tudjon felállni. A tenyerét is lehorzsolta. A háta mögött hallotta a nevetéseket és azt, hogy egyre inkább közelednek felé.  Már ő is féltette az életét, hisz egyértelműen érezte a rossz szándékot. Nem tudott mozogni, a félelem szinte lebénította a őt. A lány nem tudta, hogy ő nen használó és azt sem tudta, hogy azért bénult le a félelemtől, mert megérezte a másik kettő nenjét, ami sokkal nagyobb, mint az övé. Összekuporodott és könnyekkel teltek meg szemei.

Én itt fogok meghalni? – suttogta maga elé, viszont mintha minden félelmét elfújták volna, amikor meghallott egy hangot.

- Mégis mit csinálsz itt, Komugi? – a Nagyvezér hangja volt az – Nem gungit kellene most velem játszanod? Ehelyett itt kóborolsz?

- Gyorsan menekülj, rossz emberek vannak itt – most már sírt is, mert féltette a Nagyvezér életét. De mint aki meg se hallotta odament Komugi-hoz és megvizsgálta a sérüléseit. A horzsolásokat és a bokáját is. Gyengéden kezébe vette a lány kezeit is és látta, hogy az is tele van sérülésekkel. Pont, mint a múltkor. Még mindig nem tudta feldolgozni, hogy az emberek között vannak nagyon erősek is, de olyan törékenyek is, mint ő. Úgy érezte, hogy mint az üveg, bármelyik percben összetörhet.

- Hogy szerezted ezeket? – kérdezte.

- Már mondtam Nagyvezér, hogy meneküljön, mert a rossz emberek – ekkor hallotta a háta mögül a hangokat. A vadászok utolérték őt pár másodperc alatt és hirtelen örömüket nagy félelem váltotta fel, amikor meglátták, hogy kivel van a lány.

- Őfelsége – váltottak hirtelen nyájas hangnemre – csak nem megtalálta a leendő vacsorát? – ez volt a lehető legrosszabb dolog, amit csak mondhatott.

- Vacsorát? Szóval ti tettétek ezt vele? – hangja egyre ridegebb lett és élesebb.

- Igen, de csakis Önre gondoltunk, amikor – már nem volt ideje befejezni a mondandóját. Egy pár másodperc leforgása alatt ő is és barátja is holtan végezték.

- Elhallgattak. Hova tűntek hirtelen? – érdeklődött, mivel ő nem látta mi történt.

- Ne kérdezz lényegtelen dolgokat. A lényeg, hogy nem kell miattuk aggódnod. Menjünk, lássuk el a sérüléseid, aztán folytassuk a játszmát – tudta milyen törékeny, ezért igen gyengéden a karjaiba vette, amitől Komugi teljesen zavarba jött.

- Mit csinál, Nagyvezér? Ne is törődjön velem, majd én…

- Nem hiszem, hogy el tudnál egészen a kastélyig jönni. Majd én odaviszlek. Te pedig elmeséled, hogy kerültél ide. – Innentől kezdve mindent részletesen és lelkesen mesélt, hisz most már biztonságban érezte magát. A király csendben hallgatta őt és voltak részletek, melyek még homályosak voltak, de tudta, hogy csak is egy nen használó lehetett az a férfi. Egészen a kastélyig tartott a mese és a Király igen lassan sétált, hogy legyen ideje mindent meghallgatni. Ezután Komugi őrizetét megerősített, hisz ez azt bizonyította, hogy sok mindent nem tudnak még az emberekről. És bár sose mondta volna ki, de a történet után mélyen legbelül hálát és elismerést érzett aziránt az ember iránt. Megvédte Komugi-t és halálig hű maradt az elveihez. A Király korábban kinevette volna az ilyen embereket, de amióta megismerte ezt a lányt, és amióta egyre jobban megismerte az emberi érzéseket, egy ilyen tettet nem tudott csak úgy figyelmen kívül hagyni.

0. fejezet: Amikor a történet elkezdődött

 Bettinek és Enikőnek írtam karácsonyi ajándékként, de remélem másnak is tetszeni fog. :D

„Sok-sok évvel ezelőtt még világunk teljesen más törvények szerint működtek, mint manapság. Az emberek társadalma igen fejlett volt és mindent a mágia alapozott meg. A közlekedési eszközök, mindennapi eszközök, fegyverek mind mágiával működtek és az emberekben is alapvetően megtalálható volt a mágia. Külön iskolákat alapítottak és folyton képezték magukat, de az emberek igen önző és beképzeltek lettek és egyre nagyobb hatalomra szerettek volna szert tenni. Háborúk törtek ki, amit mágiával vívtak, de meglett az eredménye. Túl nagy mennyiségű mágia ütközött össze, ezért az egész világ megváltozott. A világunk felét kegyetlen sivatag borította be és csak néhol fordultak elő oázisok. Míg a másik felét, pedig vad és burjánzó növényzet, ahol a természet lett az úr. A városok és országok elpusztultak, az egész emberiségnek újra kellett kezdeni mindent.  A legszörnyűbb pedig mindközül, hogy az emberekből eltűnt a mágia és csak nagyon kevesen maradtak, akikben továbbra is jelent volt.. Ma a sivatag népe inkább a tudományoknak él. Ennek a segítségével közlekednek a sivatagjárókon és nyernek vizet az oázisokból vagy akár a föld legmélyéről is. A dzsungelek népe sokkal titokzatosabb, mert nekik még vannak olyan tagjaik, akik különös módon még tudnak mágiát használni. Sőt, az ő őseik nevéhez fűződik azok a titkos fegyverek, amik segítségével az emberek tudnak mágiát használni. Ezeket a fegyvereket insomnus-nak nevezik, ami lendületet és erőt jelentett még az ősi időkben az egyik ország nyelvén. Ezeket a fegyvereket elrejtették és csak azok használhatták őket, akiket a fegyverek kiválasztottak maguknak gazdaként. Bár nagyon ritka fegyver, ha egyszer valaki szert tesz rá, akár egy ország sorsát is megváltoztathatja.”

Sana

Az egyik fán rejtőzködtem és hallgattam, ahogy Mariam nagyi ismét elmesélte az a történetet, amit én kiskoromban milliószor hallottam. Az épületek egyszerű kőből épültek és semmi díszes nem volt rajtuk. Nem csoda, hisz itt a középosztálybeli emberek éltek. A gyerekek izgatottan ülték körbe őt és hallgatták az ország történetét. Régen izgalmasnak találtam és titokban reménykedtem, hogy egyszer el fog jönni az az időszak, amikor az emberek ismét a mágiát használni fogják. Most már örülök, hogy a mágiának csak kis része maradt fent a világban. Ghiyath csodálatos ország volt és apámnak köszönhetően hatalmas birodalom lett. És ennek én voltam a hercegnője, mégse éreztem apám tetteit és birodalmunkat olyan csodásnak, mint korábban. Már 4 év telt el azóta, hogy édesanyám meghalt és apám jelleme gyökeresen megváltozott. Akárhányszor Hatim nagyit néztem mindig eszembe jutott édesanyám és nevetése. Mi is mindig odaültünk az emberek közé és hallgattuk, ahogy mesélt. Anya mindig nagyon élvezte és akkoriban ez nem számított furcsaságnak, hisz az emberek közt nem volt ekkora különbség. Most viszont nem tudtam akárkihez odamenni, hisz rögtön meghajolt és tisztelegni kezdett. Sőt az emberek között is nagy szakadék húzódott, mióta Ghiyath Birodalom létezett. Mi országunk békés volt, de apám Phoenix Királyságban tett látogatása után, illetve anyám halála után gyökeresen megváltozott. Phoenix Királysága volt az első ország, amit leigáztunk és utána jött a többi. De apámnak még ez sem volt elég és nem is akarta abbahagyni a hódításokat. Én hiába koptattam a szám neki, de semmit sem ért. Csak pofon lett a vége. Phoenix Királyságának uralkodó családját is meg akartam keresni hátha tudnak valamit mondani apám viselkedéséről, de mint sejtettem kiirtották őket. Akárhányszor erre gondoltam felfordult a gyomorom. Végül apám hódításai az oka, amiért erre a fára menekültem. Ismét tiltakoztam ellene, mire ő megint büntetést akart rám kiszabni. Én pedig egyszerűen elfutottam.

*De mégis mit csinálhattam volna? Egy 13 éves hercegnő egy birodalom uralkodója ellen? És még a bátyáim sem voltak ott.* - próbáltam megmagyarázni magamnak miért menekültem el. Hisz sose szerettem gyáván bujkálni. Bár lehet, hogy ha ott lettek volna is el kellett volna menekülnöm. De szerintem ez nem jelentett hatalmat, ez rossz volt. Sőt, inkább azt, hogy egyre több ellenlábasa lett az országunknak és egyre több a gyűlölet. Ezt meg tudtam állapítani abból, amikor ránéztem a rengeteg behurcolt hadifogolyra. Anya biztos ellenezte volna, így én is elleneztem.

- Sana, gyere le a fáról, de most! – hallottam a nevem és az ismerős hangot, de úgy döntöttem inkább csöndbe maradok és meghúzódok. De persze sose ment semmi olyan egyszerűen, mint kigondoltam.

- Hát itt vagy – bukkant fel egy ismerős arc. Ugyanolyan zöld szemek néztek rám, mint amilyen nekem volt. Vörös, kissé borzos hajába falevelek tapadtak – Miért kell neked mindig a bajt keverned? És még én voltam a rossz kiskoromba…

- Bátyám – nyögtem fájdalmasan és már felkészültem a legrosszabbra.

- Amin, megy! Kapd el – kiabálta le és egy hatalmasat taszított rajtam. Én leestem a fáról bele másik bátyám karjaiba.

- Megvagy – mosolygott rám kedvesen és az ő közelébe sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam - Fath, muszáj mindig ilyen drasztikus módszerekhez folyamodnod? – dorgálta másik bátyám, mire ő a fa közepéig mászott, majd leugrott.

- Szerinted lejött volna onnan magától? Tőle sokkal jobban félek, mint egy törzstől – nevetett fel majd odajött hozzám és megborzolta a hajam – itthon vagyunk kölyök!

- Nem vagyok kölyök – löktem el a kezét, de aztán mosolyogva köszöntöttem – Megint törzsekkel harcoltatok? – kérdeztem, mire ő elkomorodott.

- Sajnos, egyre agresszívabbak is vannak. Meg persze egyre több ellenlábasunk, de menjünk apánkhoz – ment előre és bár elszaladhattam volna, de tudtam, úgyse lett volna értelme. Ezért csöndben követtem őket. A törzsek tulajdonképpen az elbukott országok tagjaiból jöttek létre. Hatalmas sivatagjárókon éltek és alkalmi munkákat vállaltak el pénzért vagy áruért cserébe. Ez az alkalmi munkák törzsenként változó volt. Valamelyik csak egyszerűbb, hétköznapi munkákat vállalt el, míg más törzsek akár sokkal veszélyesebbeket is. Mint például egy személy felkutatása és elhozása vagy titokzatos kincsek felkutatása. De voltak olyanok, akik akár embervadászatot is vállaltak. Az ilyen típusúakat utáltam a legjobban.

- Értem – csak ennyit fűztem hozzá, és csöndbe követtem őket, miközben már előre féltem a büntetéstől. Most az sem érdekelt, hogy megbámultak és mutogattak ránk, mint valami látványosságra. Amikor szerencsés voltam, akkor csak szobafogságot kaptam, de valamikor apám igen kreatív büntetéseket talált ki. Hamar elértük a palotát, ami már sokkal másabb volt, mint az egyszerűbb házak. Először a palotát körülvevő falat és őrtornyokat láttam meg. Gyönyörű, tengerkék színekben pompázott a falakra különböző motívumokat rajzoltak, amiket a történelmünkből szedtek ki, de nem volt túlcsicsázott. Amikor a hatalmas fakapuk kinyíltak először az udvarra mentünk be, ahol különböző növények nőttek és egy szökőkút díszelgett. Szerencsére mi birodalmunk nem szenvedett hiányt vízben hála tudósainknak. Az udvaron túl volt a mi palotánk, ami szintén úgy nézett ki, mint a falak, amik körülvették csak ehhez az épülethez egy gyönyörű boltív is társult. Amikor bementünk a hatalmas ajtón keresztül több folyosó és ajtó tekintett ránk. Olyan hatalmas volt belülről és kusza, mint egy labirintus. Egyrészt a tervező ezen élte ki szenvedélyeit, másrészt pedig az esetleges behatolót szerette volna ezzel megtéveszteni. Mi egy eldugottabb folyosón mentünk keresztül egészen az épület belsejéig, ahol a trónterem volt. A trónterem falain különböző mozaikokból kirakott rajzok voltak és őseink szobrai őrizték az uralkodót. A trón egy hatalmas aranyemelvényen állt és szintén aranyból volt. A terem közepén díszelgett, hogy nehéz dolga legyen a támadónak. A padló márványból volt, de vörös szőnyeget terítettek rá. Apám ott ült a hatalmas trónon és mintha valami felsőbbrendű lény lenne nézett le ránk. Mi mindhárman letérdeltünk én nem mertem belenézni a szemeibe, hisz olyan volt, akár egy vad tigrisé. A kinézetét tőle örököltem, zöld szemek és tűzvörös haj, ami neki szintén rövid volt és kissé bozontos, pont, mint a Fath-é. Hangja, mint dörmögés vízhangzott a teremben.

- Úgy látom meghoztátok a bajkeverőt. Emelkedjetek fel – az arcán gúnyos mosolyt láttam – rejtekhely terén kicsit többet vártam volna el, Sana, tekintve, hogy az én lányom vagy.

- Ne haragudjon atyám – csak ennyit mondtam, hisz minden erő kiment a lábamból.

- Nos, milyen büntetést szabjak ki rád – gondolkozott hangosan, mire én összerezzentem. Egy ellenséges királlyal is szívesebben beszéltem volna, mint apámmal.

- Atyám – szólalt meg idősebbik bátyám.

- Igen, Fath. Beszélj – engedélyt kapott rá.

- Kérem, nézze el húgom tiszteletlenségét és tekintsen el büntetésétől. Ígérem kezeskedem, hogy többet ne forduljon elő – bár tisztelettudó volt, de hangja mégis határozott. Bár Fath-al veszekedtem a legtöbbet, mégis őt csodáltam a legjobban.

- Örülök, hogy ilyen szerető testvér vagy. Ráadásul 16 évesen már a tábornokaimmal küldhetlek téged és öcsédet örömmel tölt el – csodálattal beszélt és ez főként idősebbik bátyámnak szólt. Mindig is rá volt a legbüszkébb – de húgotok veletek ellentétben lány és teljesen haszontalan – amikor ezt a kijelentést tette összeszorult az öklöm. Utáltam, amikor lekezelt, mert lánynak születtem – ráadásul kérdőre vonja döntésemet, akármikor lehetősége nyílik rá. Ha most nem teszek valamit mi lesz később, amikor már nem nevelhető?

- Atyám – most Amin szólalt fel és miután engedélyt kapott folytatta – ez igaz, de atyámnak sokkal fontosabb dolga akad ennél. Hisz ha jól hallottam újabb hódításokat tervez. Ezért kérem hagyja ránk húgom nevelését. Ilyen jelentéktelen dolgokkal nem is kéne foglalkoznia. Ön foglalkozzon a birodalom ügyeivel, ezt pedig nyugodt szívvel hagyja ránk, atyám – kérlelte őt. Bár ha mástól hallottam volna, akkor megsértődtem volna, de tudtam csak azért veti be ezt, hogy megússzam a büntetést. Ilyenkor látszott, hogy fiatalabbik bátyám nem véletlen hadművelet tervezőnek és taktikusnak készül.

- Köszönöm az ajánlatot, de mint tudod összes gyermekem nevelése ugyanolyan fontos nekem, mint birodalmam irányítása – ez azt jelentette, hogy nem úsztam meg a büntetést – halld hát ítéletem Sana. A büntetésed pedig nem más, mint, hogy megszerezz országunk számára egy insomnus-t.

- Egy insomnus-t? – ismételtem szavait és megdöbbentem.

- De atyám – kiabált fel Fath, de rögtön vissza vett a hangerőből – Kérem, gondolja át. Még csak 13 éves és egy kislány. Túl korai ez neki.

- Szerinted túl korai ez neki? Ő szerintem nem így látja. Sőt inkább azt képzeli, hogy elég idős és elég tekintélye van ahhoz, hogy beleszóljon a kormányzásomba. Ha be akarja bizonyítani, akkor egy insomnus-t kell szerezni, mint neked és öcsédnek. Nos, Sana? Persze, ha nem teljesíted akkor eltekintek a büntetésedtől – már kezdtem megkönnyebbülni, de egy gonosz mosoly jelent meg arcán – de akkor a büntetést szolgálóid közül vállalja át valaki – ez számomra olyan volt, mintha megütöttek volna.

- Ne, atyám – léptem előre majd meghajoltam, mert nem akartam még jobban megharagítani – ahogy óhajtod atyám, vállalom a feladatot – a bátyáim meggyötört arcot vágtak én pedig bár nem mutattam, de belül remegtem. Hisz kevés ember tért vissza egy insomnus kereséséről. De nem engedhetem, hogy Leila, Inaya vagy Hassan megsérüljön. Mindenképp teljesítenem kellett ezt a küldetést.

- Remek – csak ennyit fűzött hozzá apám és látszott rajta elégedett magával.

Balthazar

Amikor felébredtem a padlón feküdtem és egy köteg papírt szorongattam a kezembe. Felálltam és úgy éreztem, mindjárt szétszakad minden porcikám. Bár sokszor aludtam már a padlón, de most mintha megtapostak volna párszor. Amikor odabotorkáltam az ágyamhoz, hogy visszafeküdjek legjobb barátom Adnan hangját hallottam meg a hátam mögül.

- Vissza ne merj feküdni – kiabált rám, amitől éberebb lettem.

*Most már ha akarnék se tudnék visszaaludni* - morgolódtam magamban, de – ne aggódj nem is akartam. De mégis miért rontottál be ide? – végül így válaszoltam, de hallatszott a hangomon, hogy nem voltam a legfrissebb.

- Nem tudom mit csináltál az éjszaka, várj – gondolkozott el – és úgy érzem jobb ha nem is tudom de szedd össze magad, mert mennünk kell a megbízatást teljesíteni. Pár perc múlva kint találkozunk – vágta be mögöttem az ajtót.

- Rosszabb vagy, mint egy nő – morogtam magamnak, de ezt ő már nem hallotta. Tudtam, azt hitte, hogy lányok után futkostam éjszaka, de most nem, mert a jövőbeli terveimet készítettem el. Ahhoz, hogy országunk leigázása után törzzsé tudjunk válni még sok volt hátra. 3 évembe tellett, mire összeszedtem a pénzt egy sivatagjáróra. Bár könnyebb lett volna egyet lopni és bár többen ezt tanácsolták inkább összegyűjtöttem magam a pénzt egyre és egy mesteremberrel készítettem el. A legjobb mestert kerestem fel és igen szeszélyes volt, még feladatokat is végre kellett hajtanom, de megérte, mert egy erős és biztos sivatagjárót kaptam. - Most már csak arra kellett pénzt gyűjteni, hogy beszerezhessük a legfontosabb dolgokat: élelem, víz, felszerelések, fegyverek, újabb ruhák és egyebek. Nem akartam lopni, hisz ha megkezdjük a ténykedésünk elég ellenséget szerünk azalatt is és semmi szükségem nem volt régi ellengésekre. Főleg ha megtudták volna a törzsünk titkos célját.

- Balthazar, hol vagy már? Rosszabb vagy, mint egy nő – kiabált be, én pedig mérgesen lettem. Bár az előbb én is ezt vágtam a fejéhez, de úgy éreztem nekem szabad.

- Nem tudom ki viselkedik úgy, mint egy házsártos feleség – kiabáltam ki, mire csak nevetés volt a válasz. Tudtam, hogy őt nem könnyű felbosszantani, míg én sokkal hamarabb kikeltem magamból. Ezen mindig jót szórakozott. Gyorsan összekaptam magam és kimentem az egyszerű fakabinból a sivatagjáró fedélzetére. A nap tűzött szokás szerint és a hőmérséklet az egekbe emelkedett. Nem messze egy várostól álltunk meg, ami igen gazdag volt vízben, így kereskedelmi központ is lett. Ahol vizet lehetett találni, ott gazdagságot is. Ismét büszkén néztem körbe szerzeményemen, hisz még csak pár hónapja vettük használatba. A legszebb fából lett kimunkálva a hajó és a hajtómű, ami a hajó legalján, a belsejében volt is a legmodernebb volt. Nem volt rajta csak kevés díszítés, mégis lehengerlően nézett ki.

- Hát igen, ez már a miénk. Most már elindulhatunk a saját utunkon – állt mellém Adnan és ő szemében is láttam a büszkeséget – De hogyha most nem indulunk útnak semmi értelme nem volt. Ezért indulás a Kétségbeesés oázisába.

- Még a neve is rosszul hangzik – grimaszoltam – igen humoros kedvébe lehetett az, aki kitalálta.

- Nem véletlen, bár egy oázis, tele vízzel és zöld növényekkel, mégis tele van csapdával is, mint futóhomok, rejtett alagutak és titokzatos állatok. És oázis létére igen nagy.

- Remek – mondom kissé gúnyosan – szóval homokpakolást is kaphatok egy - két vadállattal való verekedés között.

- Igen, de ott kell keresnünk az insomnus-t, amit a megbízó akar.

- Biztos jó ötlet átadni egy insomnus-t egy gazdag hájasnak? – gondolkoztam hangosan.

- Nem hiszem, de ha esetleg valamelyikünket választja ki, akkor úgy se tudod átadni. Mert ha gazdát választott, akkor csak annak engedelmeskedik.

- De ha egyikünket se választja nem tudom hogy hozzuk el, mert védeni fogja magát. Sok olyat hallottunk, hogy nem tudta behódoltatni az insomnus-t és belehalt. Nem tudom megéri-e.

- Muszáj, hisz össze kell gyűjtenünk az országunk lakóit, akik szeretnének csatlakozni tervünkhöz. Ahhoz meg pénz kell és ez fizet a legjobban. Tudom nem a legjobb… - folytatta volna, de közbevágtam.

- De mi nem engedhetjük meg semmiképp ezt a luxust. Hogy arról döntsünk mi a helyes és mi a nem. Főleg én nem. Én… - ekkor megráztam a fejem – inkább menjünk. Ha erre van időnk, akkor inkább keressük meg az insomnus-t – elindultunk a sivatagjáróval és közben az időjárás egyre melegebb lett. Sajnos a szél nem fújt, ezért kénytelenek voltunk beindítani a hajtóművet, amitől csak még melegebb lett a hajó belsejében. A legnagyobb gondot az oázis megkeresése volt, hisz bár voltak adataink, de nem túl pontosak. Az utazás közben egy várost találtunk, ami romokban állt. Senki se lakott már itt és az épületekből is csak a maradványokat lehetett látni. A városban itt-ott katonai páncélok és egyik épületen megláttam azt a zászlót, amitől még a vérem is forrni kezdett, Ghiyath Birodalom zászlaját. A vörös alapú zászlónak a közepén egy sivatagi sólyom alakja állt, amivel eredetileg arra utaltak, hogy tiszteletreméltók és kecsesek, akár a madár, ami a jelképük volt, de most már inkább azt, hogy ők a ragadozók és a többiek a prédák. Mushin uralkodása alatt az ősi, dicsőséges ország eléggé megváltozott.

Azok a szemetek! Hát Ghiyath-ban senki se ismer kegyelmet?! – hallottam a hátam mögül a hangokat és én is így éreztem, de megtanultam elfojtani magamba a gyűlöletet, azóta, hogy egyszer a gyűlöletem miatt egy hibát követtem el.

- Itt nincs az az oázis, forduljunk kissé észak-kelet felé – néztem a megadott koordinátákra – hátha csak egy kicsit tévedtek. Bár nem hiszem, hogy ilyen könnyű dolgunk lenne – rögtön abba az irányba fordultunk, amerre mondtam és közben reméltem a vízkészletünk kitart, hisz nem szívesen innék egy olyan oázisból, ami állítólag el van átkozva.

Sana

- De, hercegnő, – hallottam Leila hangját a hátam mögül. Épp fiú ruhákat aggattam magamra, egy buggyos barna nadrágot és egy fehér inget. Nem törődtem vele, mert tudtam mit akar mondani inkább öltözködtem tovább – ezt nem gondolhatja komolyan! Egyedül egy elátkozott oázisba. Ráadásul még nagyon kevés harci tapasztalata van.

- De nem tehetek semmit, apám ragaszkodik, hogy maradjatok. Meg nem árt, ha megtanulok a magam lábán megállni. Nem segíthetek egy országnak azzal, ha csak ülök és pislogok a szempilláimmal.

- Dehogynem! Az összes hercegnő ezt csinálja – tiltakozott, de amikor csúnyán néztem rá, abba hagyta. Tudta, hogy utálom, amikor az átlaghercegnőkhöz hasonlítottak.

- Azok csak varrni tanulnak, szépítkezni és férjeik kedvére tenni. Semmi kedvem egy palotadísszé válni – ismételtem el a szokásos szövegem, amikor a viselkedésem kritizálták – Mellesleg te is azért szegődtél mellém, mert nem akarok egy sima hercegnővé válni.

- De akkor is fiatal még ehhez – kék szemei kissé sötétté változtak az aggodalomtól és fel-alá járkált a hátam mögött. Én eközben kontyba fogtam a hajam és egy fehér fejkendőt tettem fel, nehogy megsüsse a nap a fejem vagy rájöjjenek nő vagyok.

- Nézd, nem úgy nézek ki, mint egy fiú – álltam fel és mosolyogva körbefordultam.

- Nem, egyáltalán nem – válaszolt duzzogva én pedig odamentem hozzá és megöleltem.

- Ne aggódj! Tudod, hogy nem akarok csak úgy meghalni. Még segítenem kell atyámnak és fivéreimnek, hogy egy jobb birodalmat teremtsünk – válaszoltam és elengedtem őt. Ő válaszolni akart valamit, de inkább csendben maradt. Tudtam, hogy ő úgy gondolja apám egy undorító zsarnok, de én nem ezt gondoltam. Én reménykedtem benne, hogy csak a gyász zavarta meg és egy kis segítséggel és az idő múlásával jobb belátásra téríthetem.

- Akkor sem tetszik, hogy egy 13 évesnek kell ilyen dolgok miatt aggódnia. Bár – gondolkodott el egy kicsit – ebben az időben a kor már nem számít – mielőtt elindultam fivéreim, Leila, Inaya és Hassan kijöttek elém elbúcsúzni. Én próbáltam megnyugtatni őket, majd felpattantam egy kisebb sivatagsiklóra. A sivatagsikló olyan, mint a sivatagjáró csak sokkal kisebb. Olyan inkább, mint egy kiscsónak, ami egy-két személynek megfelelt. A nap igen tűzően ragyogott én pedig izgatott voltam. Útközben két dolgot reméltem: hogy jók a koordináták és hogy nem találkozok vetélytársakkal, mert a kardforgatásom még mindig nem a legjobb.

Balthazar

Az idő nem kedvezett nekünk és az időjárás sem. Bár feltámadt a szél és így energiát és időt is spóroltunk, de aztán a szélből homokvihar lett és mi épphogy egy búvóhelyet találtunk a romos városban, ahol voltunk. Egy régi kikötő, ami bár már roskadozott, de annyira épp elég volt, hogy a homok ellen valamennyire védjen. Amikor este nyugovóra tértem, akkor furcsát álmodtam. Ismét lejátszódott előttem a sok évvel ezelőtti jelenet és országunk bukása. Aztán álmomban megjelent a vörös zászló, ami Ghiyath Birodalom jelképe, majd a zászló előtt Mushin, akit leváltott egy kislány, akit nem láttam csak hátulról. A szél hátrafújta tűzvörös haját és a könnyeit is. Épp meg akartam szólítani, amikor felébredtem. Hajnalodott és a homokvihar is elállt. Én mélyen magamba temettem a furcsa álmot, és ismét keresni kezdtük az oázist. Ma a szerencse ránk mosolygott, mert végre megtaláltuk, de kissé idegesen láttam, hogy valaki gyorsabb volt, hisz ott állt egy sivatagsikló. Mégse féltem az ellenféltől, hisz elég ostoba lehet az, aki egy ilyennel tesz meg egy hosszú utat. Ezt a sikló is megsínylette és a homokvihart is.

- Srácok, ti őrizzétek a hajót, Adnan és páran gyertek velem. Úgy tűnik vendégünk is van – kiabáltam hátra. Mielőtt megközelítettük volna az oázist magamhoz vettem a kardom, hisz túl nagy luxus, hogy lenézzem az ellenfelem. Az oázis körül rögtön észrevettünk több futóhomokot és rögtön kikerültük. Az oázis sokkal hatalmasabb területen feküdt, mint hittem. Szinte dzsungelszerűen nézett ki és bár nem láttam, de sejtettem, hogy pont a közepén lehet a tó. Az oázison belül több helyen elszórva épületmaradványokat láttunk és tudtam, hogy valamelyik elvezet a fegyverhez. Ezek a romok hatalmas kőtéglákból álltak és négyzet alakúak lehettek, amikor még egyben voltak. Mivel sok ilyet is lehetett látni és még több is lehetett máshol, így célszerűbb lett volna külön válni, de nem mertem megkockáztatni, hisz kevesen voltunk és ha valaki elveszett volna nem tudtuk volna megkeresni.

- Lehet célszerűbb volna szétválni, de – Adnan mindig tudta mire gondoltam, hisz csecsemő korunk óta együtt nevelkedtünk – nem ér annyit kockáztatni. Jobb ha egyesével kutatjuk fel, hátha a te fegyvered jelzi a helyét, hisz reagálni szoktak egymásra – magyarázta a kardomra nézve – a vendégünk meg nem tud megszökni vele, hisz figyeljük a siklót. Szóval kezdjünk neki – elkezdtük kutatni, de nagyon lassan ment, a legtöbb titkosjárat zsákutcába vezetett ráadásul ránk is esteledett. Este az egyik építménybe húztuk meg magunk és tűzet gyújtottunk. Közben láttuk, hogy az a másik személy is tüzet gyújt, mint mi.

- Most már tudjuk hol van. Utána menjünk és elűzzük innen? – kérdezte Toran, aki szintén abból az országból származik, mint én és kezdettől fogva velünk van.

- Semmi szükség rá, hogy idegen és csapdákkal teli helyen éjszaka mászkáljunk – mondtam higgadtan – majd feladja vagy az egyik csapda elintézi. Ha esetleg szembekerülünk vele, akkor majd meglátjuk mit kezdünk vele – jelentettem ki, amibe a többiek beletörődtek. Másnap folytattuk a keresést, de még mindig nem találtunk semmit. Ráadásul igen lassan haladtunk végül Adnan megszólalt.

- Szerintem szét kellene válnunk – mielőtt szólhattam volna folytatta – tudom, veszélyes, de nem fogjuk sose teljesíteni ezt, ha nem kockáztatunk. Kár lenne ennyi pénzt elpazarolni ráadásul mindenki ügyes, tud magára vigyázni – erre a többiek hevesen bólogattak. Ha mi hatan szétválnánk tényleg gyorsabban menne, de…

- Rendben – sóhajtottam – de ha veszélyt éreztek, ne kockáztassatok! És ha nagy gond van, valamivel jelezzétek, hogy tudjunk segíteni. Például tűzzel. Viszont ha megtaláljátok a fegyvert se jelezzetek, mert nehogy az a valaki, aki most itt van velünk utánatok menjen. Este itt találkozunk. – adtam ki az utasításokat, amivel egyetértettek és szétváltunk. Sajnos jobb eszközeink még nem voltak a jelzésre, mert elég drágán lehetett csak beszerezni ilyet. Lehet be kellett volna szerezni. Órákig járkáltam mindenféle siker nélkül, amikor furcsa érzés lett úrrá rajtam. Mintha valami hívogatott volna és a lábam megindult magától. Hirtelen egy építménynél találom magam, ami magasabb, mint a többi, ráadásul motívumokat véstek a falába. Kis embereket, akik kezéből tűz, víz és különböző elemek jöttek ki. Biztos a régi , varázslattal bíró emberek tagjai hagyták hátra ezeket az építményeket, de az évek megviselték őket. Igen sűrű növényzet között találtam meg és amikor oldalra néztem láttam, hogy a tó közelében állt. Bementem, hisz mindig a leglátványosabb helyeken rejtik el a kincseket. Ki is írhatták volna: Kincs és csapda. Hisz ezek mindig együtt jártak. Amikor bementem egy hosszú sötét folyosón találtam magam. Még szerencse, hogy oldalt állt egy fáklyatartó fáklyával. Két kő segítségével meggyújtottam és megvilágítottam minden részt. Kisebb koromban sok könyvet olvastam a csapdákról és körülbelül tudtam mik lehettek ebben a korban igen divatosak. Elég gyenge csapdák voltak, mint például kövek, amikre rálépsz csapdát indítanak be, kifeszített zsinegek, amik szintén csapdát indítanak be stb.

Ezek annyira nyilvánvalóak – ráztam a fejem – csak egy hülye esik beléjük.

Sana

Épp a földön kúsztam és a felettem lengedező fegyvereket próbáltam kikerülni. Egyik épület belsejében voltam és próbáltam annak csapdáit túlélni. A tó közelében volt egy nagyobb épület és arra gondoltam, hogy mindig a feltűnő helyekre rejtik a kincset. Reméltem, hogy igazam van és nem a semmiért küzdöttem órák óta a csapdákkal. A kalandregényekben ez könnyebbnek látszott, mint valóságban. Annyi feladatom lett volna, hogy vigyázzak a kövekre, de arról nem volt szó, hogy zsinegek is vannak, mert elmozduló fáklyák. Sőt még a fal oldalába is építettek csapdákat.

- Miért van az – panaszkodtam, miközben próbáltam a felém repülő nyilakat elkerülni. Egy újabb csapdát indítottam be – hogy a könyvekben hősök beindítják az összes csapdát, de mindet kikerülik és még mellé pózolni is jut idejük, de nekem meg auu – sikítottam fel, mert épp egy nyíl állt bele a vállamba. Amikor végre kikerültem a csapdákat egy percre leültem és felmértem a helyzetet. Végre sikerült olyan helyet találnom, ahol látszólag nincs csapda, de még mindig nem mertem semmihez nyúlni. A vállamból kirántottam a nyilat és egy kissé vérzett, de nem talált kritikus pontot. Téptem egy darabkát a nadrágom aljából és elkötöttem vele a sebem, közben meg reméltem, hogy ha nem a vérzésben, akkor útközben nem is egy fertőzésben halok meg. Nem tudtam, mit csinálhatnék még, ezért úgy döntöttem egy darabig még pihenek, aztán elindulok és megtalálom azt az insomnus-t, mégha kúszva kell végig mennem akkor is.

Balthazar

Azt hittem a terveim mostantól igen könnyen fognak menni, de tévedtem. Először is a fickó, aki errefelé járhat pont ide jött be. Másodszor pedig az idióta beindította az összes csapdát, így most én is kerülhettem ki őket. Biztos voltam benne, hogy van valahol egy titkos járat, ami a fegyverhez vezetett, de nem mertem kísérletezni, amíg rá nem jövök a csapdák rendszerére. Ebben sokat segített az idegen. Ám végül ő lett a vesztem is. Azt hittem, hogy sikerült jól kiismernem a helyet és próbáltam egy járatot keresni, de túl elhamarkodottan ítéltem. Már épp megörültem, amikor egy járat nyílt ki, ami egy másik folyosóba vezetett, de hirtelen egy másik fal beletaszított a járatba én pedig egy lejtőn csúsztam le, majd épp, hogy sikerült megkapaszkodnom a járat végébe és megállni a peremen. Kör alakban helyezkedett el a perem, sőt az egész helységet kör alakban dolgozták ki. Amikor felnéztem méterekkel felettem egy rács volt és fákat is láttam. Úgy tűnt a föld alá kerültem ezzel a járattal. Fentről fény világított be, így itt nem volt szükségem fáklyára. Még szerencse, hisz esés közben elejtettem. Amikor magam alá néztem akkor vizet vettem észre, ami szerencsére nem emelkedett, de ezzel el is vágta a menekülési lehetőségem. A falak simák voltak, így még megkapaszkodni se tudtam semmiben. Leültem a peremre és gondolkozni kezdtem, hogy kerülhetnék ki a csávából. Hisz innen még jelezni se tudtam a többieknek.

- Ne légy vakmerő – idéztem fel a mondatot, amit a többieknek mondtam – én is megfogadhatnám néha a saját tanácsom.

Sana

Miután megpihentem úgy döntöttem, hogy tovább folytatom az utam. Meglepetésemre egy csapdát se találtam és semmi sem próbált megölni.

- Lehet, hogy úgy gondolták azokon lehetetlen átjutni és ide már nem is tettek csapdát – gondoltam és úgy éreztem, hogy a szerencse mellém állt. Viszont akármennyit gyalogoltam a folyosó nem akart véget érni és a kezemben égő fáklya is egyre inkább fogyatkozott. Egyre inkább untam magam és lankadt a figyelmem, amikor is egy kattanást hallottam a lábam alól.

- A fenébe – mordultam fel és egy folyosó nyílt meg mellettem, majd egy másik fal belelökött a folyosóba. Hosszú percekig csúsztam le egy lejtőn majd nagy lendülettel beestem egy furcsa, kör alakú helybe. Megcsodálni nem maradt időm, mert majdnem leestem épp hogy meg tudtam kapaszkodni a perem szélébe, mielőtt beleestem volna a vízbe, ami sokkal alattam volt. Ott lógtam fellette és a kezemmel teljes erőből kapaszkodtam, de éreztem, hogy nem sokáig fogom bírni. Ekkor lépteket hallottam meg, majd egy fiút láttam meg magam fölött. Leguggolt és engem vizslatott.

- Szóval te vagy a mi „vendégünk” – nézett rám és közben mintha ezernyi gondolat fordult volna meg a fejében.. Majd hirtelen szó nélkül felállt és arrébbment.

- Várj – ordítottam utána, mire megállt – nem is segítesz nekem?

- Miért kéne? – nézett rám úgy, mintha valami nagy ostobaságot mondtam volna – én is magamtól jöttem ide és te is. Semmi közünk egymáshoz. Mellesleg nem túl nehéz onnan felkapaszkodni.

- Nem túl nehéz? – felháborodtam – megpróbálod milyen itt lógni?

- Biztos nagyon kellemes, de én jól érzem itt magam. – egyre inkább felment bennem a pumpa.

- Egy szemét vagy – csak ennyit mondtam, de láttam hogy ezzel meg én idegesítettem fel.

- Miért lennék? Ráadásul miért kéne neked segítenem. Te is fiú vagy, oldd meg magad – ekkor magamra néztem és eszembe jutott, hogy most fiúként vagyok itt és fiúként kéne viselkednem. Viszont éreztem, hogy egyre gyengébb a karom és kétségbeestem.

- Lehet, de nem tudok – utáltam, hogy elveszettnek érzem magam és hogy ez kihallatszik a hangomból.

- Ha ilyen gyenge vagy minek jöttél ide – morgolódott, de odajött hozzám és felhúzott. Én persze megint ügyetlen voltam és a lendületnek köszönhetően, amivel felhúzott neki futottam a falnak.

- Auuu – jajdultam fel, mire láttam, hogy a fiú már leült és élvezi a műsort.

- Eléggé béna vagy – vigyorgott én meg duzzogva ültem le mellé.

- Köszönöm – ennyit mondtam aztán nem beszélgettünk többet. Ekkor jobban megnéztem a terepet és rájöttem, hogy lehet jobb lett volna lezuhanni és megfulladni.

Innen sose jutok ki ráadásul a barátaim is veszélybe kerülnek – gondoltam kétségbeesetten és ekkor eszembe jutott a jelent, mielőtt elindultam volna. Faith-el nagyon összekaptam, hisz még mindig nem akart elengedni, ráadásul a fejemhez vágta, hogy még naiv és tapasztalatlan vagyok. Ráadásul hiába tanultam egy kis kardforgatást lányként éltem és az kevés ide. És senki se fog segíteni nekem, hisz olyan világban élünk, ahol mindenki csak a saját érdekeit nézi. Most be kellett ismernem igaza volt, hisz hiába olvastam rengeteget, vívtam, de az ide nagyon kevés. Ráadásul itt ült mellettem ez a fiú, aki bár segített, de nem sok jóra számíthattam tőle. Bár láttam rajta, hogy nagyon töri a fejét mégse láttam kétségbeesettnek vagy csüggedtnek. Sokkal inkább magabiztos és elhatározott volt. Észre se vettem, de elkezdtem őt bámulni. Fekete buggyos nadrág volt rajta és kék ing. A fején egy kék fejkendő viselt, de kilátszott alóla egyenes, aranyszőke haja, ami a fülét takarta, de mégis rövid volt. A szemei pedig aranyszínben pompáztak, amin igen meglepődtem, hisz még nem találkoztam olyannal, akinek ilyen színű szeme lett volna. Magasabb volt tőlem és idősebb is ez látszott rajta. Úgy tippeltem, hogy a bátyámmal egykorú lehetett, hisz hasonlított rá és a korabeli fiúkra. Ráadásul igen edzett is lehetett, hisz a testalkata is hasonló volt, mint a bátyámé. Érdekelt volna, hogy miért van itt.

- Mi az? – rázott fel a gondolataimból és láttam, hogy gyanakodva méreget.

- Semmi, csak azon gondolkoztam mit kereshetsz itt – válaszoltam őszintén, mire igen meglepődött, majd felnevetett.

- Inkább az érdekelne, hogy te mit keresel itt. Ez nem kisgyerekeknek való hely – figyelmeztetett, mire én ismét duzzogtam.

- Nem is vagy tőlem sokkal idősebb – közöltem vele – de valójában az insomnus-ért jöttem, mert ezt a feladatot kaptam. De gondolom mindenki, azért jön egy ilyen mocsárba. Te miért jöttél? Megbízás miatt? Én biztos vagyok, hogy itt van az insomnus és mindenképp megszerzem, ezért bocsi. De ha gondolod együtt is megkereshetjük és a gyorsabb győz. Vagy te nem azért jöttél? – be nem állt a szám, de nem véletlen, hisz rég beszéltem már másokkal a bátyáimon és Leiláékon kívül.

- Te aztán nem kertelsz – nevetett fel – de jó a mai kölyköknek, hogy ilyen nyugodtak lehetnek. De ha megfogadsz egy tanácsot akkor ne legyél ilyen közvetlen és ne bízz meg idegenekben csak úgy. Te nem az utcán nőttél fel igaz – nézett rám és én szívem szerint a falba vertem volna a fejem, amiért így leégettem magam. Nem válaszoltam semmit és ő sem faggatott tovább. Már legalább egy órája ülhettünk ott, amikor feláll.

- Jól van – áll fel – most kijutunk innen – határozta el magát, mire én kíváncsi lettem.

- Mégis hogy? – kérdeztem mire ő magabiztosan elvigyorodott és lentre mutatott.

- Mi? – kiáltottam fel, ő pedig elégedett volt a reakciómmal.

Balthazar

Elégedettnek éreztem, ahogy döbbenten nézett rám és tudtam, hogy ő biztos nem fogja érteni a tervem.

- Tudod – magyaráztam és élveztem a helyzetet – még régebben olvastam ennek a civilizációnak a csapdáiról. A számításaim szerint kell lenni egy kijáratnak lent vagy fent. Ezt a helyet kincs őrzésére használták, de kell lennie járatoknak, ahol ki is juttathatták a kincset, ha esetleg vészhelyzet van. Minden teremben vagy csapdában kell lennie legalább egy ajtónak, ami a titkos járatba vezet. Hisz az sem volt szokatlan, hogy valakit elítéltek és ilyen helyekre zárták be őket, végül ha az ítélet változott, akkor ha még élt kihozták innen. Mivel fent nem tudjuk megnézni marad a lent. Én leugrok és ha megtalálom a kijáratot te is jössz utánam és kijutunk innen. Utána benne vagyok, hogy a gyorsabb szerezze meg a kincset – vigyorogtam, de ő igen bizonytalanul nézett rám.

- És ha nincs ilyen járat? Vagy nem lent van? Hogy jössz fel? – kérdezte és úgy nézett rám, mint a hülyére. Tudtam, hogy ostobaságnak hangzott a tervem mégis megsértődtem.

- Hidd el ismerem a csapdákat. Mellesleg nem ülhetünk itt tétlenül, mert előbb-utóbb éhen halunk vagy kiszáradunk.

- Ez igaz, de… nem tudok hinni a tervedben, amikor te magad is csapdába estél. Talán nem is olyan jól ismered a rendszerüket.

- Csak elszámítottam magam. Mellesleg hol van a korábbi derűlátás?

- Elszállt, amikor meghallottam a tervet.

- Szemtelen kölyök! Ha van jobb terved mondd – felkaptam a vizet és leültem várva az ő tervét.

- Nem tudom ki viselkedik gyerekesebben! És ne nevezz kölyöknek! Van igazi nevem – ekkor elhallgatott és úgy tűnt nagyon gondolkozik valamin. Én segítettem neki.

- Legalább tanulsz, hidd el az sem mindig jó, ha elárulod a neved. – itt magamra is gondoltam, hisz korábban mindenkinek elmondtam ki vagyok és honnan származom. Meg is fizettem érte rendesen. Még mindig nehezen tudtam megállapítani kiben bízhatok és kiben nem, ezért megértettem az aggodalmait. Ekkor hirtelen felcsillant a szeme és mint aki egy több ezer éves titokra jött rá elkezdett ugrálni.

- Eddig eszembe se jutott, de van nálam kötél – közölte boldogan, de én inkább döbbent voltam, mint boldog.

- És csak most jut eszedben?

- Ezt nem akarom hallani olyantól, aki egy karddal vágott neki az útnak.

- Ott a pont – ismertem be, de nem szívesen – De akkor nem neked kéne lemenni. Leeresztelek és ha átvizsgáltad felhúzlak. Te könnyebb vagy és jobban fel tudlak húzni, mint te engem.

- De – láttam, hogy tétovázik – én nem tudok úszni.

- Remek – ennyit mondtam és láttam ő is elszégyellte magát. Szerencsém volt, hisz találtam egy rácsos bejáratot és ahhoz ki tudtam kötni a kötelet.

Semmi szükség rá majd én felhúzlak – szólalt meg én pedig hozzáértem a felkarjához.

- Nézd meg, semmi izom. Biztos, hogy nem húzol fel – ő gyorsan elrántotta, mintha tűz égette volna meg én meg gyanakodva néztem rá.

*Egy fiú felkarjának nem ilyennek kell lennie – méregettem, mire ő idegesebb lett, mint az előbb volt - De biztos úrigyerek és lehet nem mozog eleget*[ – zártam le a témát és inkább a szabadulásra koncentráltam. Leereszkedtem a kötélen miközben ő idegesen figyelt fentről. Szerencse, hogy csak egy kicsivel rövidebb a kötél, mert nehéz lenne visszamászni – gondoltam, miközben alámerültem a víz alá. Döbbenten vettem észre, hogy lentebb egy csomó járat, sőt épületek is álltak. Nem bírtam sokáig és fel kellett emelkednem a víz alól.

- Találtál valamit? – hallottam fentről a hangot, mire csak annyit ordítottam vissza, hogy „lehet”. Amikor ismét alámerültem észrevettem, hogy rengeteg járat is van ott. Bizonytalan voltam, hogy megnézzem-e őket, mert ha nincs ott levegő, sőt egy csapda könnyen megfulladhatok. De már meg is lendültem és beúsztam az egyik járatba. Nagy szerencsém volt, hisz nem öntötte el teljesen a járatot és a tetején volt egy kis rész, ahol tudtam levegőt venni. Sajnos a járat igen sötét volt, így akárhova is vezethetett semmit se láttam belőle, így kénytelen voltam más kiutat keresni. Végig tapogattam a falat, ami a kis falut vette körül, de túl sokáig tartott volna végig vizsgálni, ezért inkább felbuktam.

- Élsz még? – hallom a hangot a fentről – vagy már megfulladtál és most egyedül vagyok? – látszott, hogy még fiatal, mert hallani lehetett a kétségbeesést.

- Élek még, ne temess el – mire egy megkönnyebbült sóhajtás volt a válasz. De nem értem rá őt nyugtatni, mert tovább kellett keresnem a kijáratot. Órák teltek el, de semmit se találtam és egyre jobban aggasztottak a csontvázak, amiket a víz alatt találtam. Arcukról kétségbeesés tükröződött és nem szerettem volna átélni, amit ők élhettek át. Nem halhatok meg egy ilyen helyen.

- Felmegyek – kiabáltam fel a fiúnak – valami más terv kell. Ő odaszaladt a peremhez és nézte ahogy felmászok, amikor hirtelen furcsa hangot hallottam. Kicsit meggyorsítottam a mászásom, de hirtelen valami lentről húzni kezdte és fent el kezdett szakadni. A fiú ezt észrevette és elkezdett felfelé húzni.

- Idióta, ne fogd meg, mert – ekkor hirtelen a valami berántott mindkettőnket a víz mélyére. A víz alatt láttam, hogy egy halféle az. Türkizkék színben ragyogott a víz alatt és kivillantak a hegyes fogai. Az alakja igen lapos volt, így bújhatott el valamelyik járatban és tőlem nem sokkal nagyobb, de rettentő gyorsan mozgott és úgy tűnt erős is. A fiú kapálózott a víz alatt és láttam, hogy őt vette célba, hisz ő volt a gyengébb. Egy percig arra gondoltam, hogy menekülnöm kellene, de nem tudtam csak úgy ott hagyni ennek a valaminek. Gyorsan odaúsztam hozzá és a halba rúgtam egy nagyot, aki valamivel messzebb sodródott tőlünk. Felúsztam, hogy mindketten kapjunk levegőt és közben láttam, hogy megsebesült.

- A fene, ez idecsalogatja – morogtam, de már rántott is le a víz alá minket. A lábamból vér folyt és áramlott szét a vízben. A kardomat se tudtam itt használni és ő csak támadt minket. Én próbáltam hárítani, de nehezen tudtam, hisz most nem csak magamra kellett vigyázni.

Sana

Éreztem, ahogy egyre több vért vesztek és egyre inkább szédülök. Bár a fiú megpróbált védeni, de ő is egyre inkább megsérült. Nem tudtam mit tegyek és egyre inkább kétségbeestem. Már elképzeltem mi fog történni, láttam a síró arcokat és azt, hogy a társaim büntetést kapnak, mert nem tudtam teljesíteni a feladatom.

- Nem halhatok meg itt – éreztem magamban a dühöt és a tenni akarást – nem lehet itt vége. Még dolgom van és anyámnak tett ígéretet sem teljesítettem. Még tanulnom kell, fejlődni és megmenteni a barátaim, az országot – miután ezt gondoltam egy hatalmas fényt láttam meg és valami felénk száguldott egyenesen a kezembe. Egy kard volt az és láttam a fiú arcán a döbbenetet, aztán a csalódottságot. Hirtelen egy hangot hallottam a fejemben: „Üdvözöllek, kiválasztott! Hallottam a kívánságod és láttam a céljaid. Úgy döntöttem segítek elérni ezeket Meglátjuk jól döntöttem e” A hang megszűnt a fejemben és a kard egyre jobban világított. A szörnyet egy pillanatra elvakította, de ismét felénk úszott. Én megmarkoltam a kard nyelét és erősen arra koncentráltam, hogy adjon erőt. Hirtelen emelkedni kezdtünk, aztán a következő, amit hallottam egy hatalmas koppanás.

- Auu – kiabált fel mellettem – nem tudtad volna kisebbre csinálni? – morgolódott, mert bevágta a fejét a rácsba, ami a magasba volt. Magunk alá néztem és láttam, hogy egy hatalmas jégtömbön álltunk és a jégtömbbe volt fagyva a szörny is.

- Ez mi? – néztem a kardra, ami most már nem világított a kezembe. Most jobban meg tudtam figyelni, hogy a markolata türkizkék színű volt, akár a szörny és a markolata közepén egy világosabb kék égkőt raktak. A markolatán különböző rovások voltak, amit nem tudtam elolvasni, mert az ősök nyelvén íródhatott.

- Ez egy insomnus és gazdát választott. De nem értem miért – nézett rám gúnyosan.

- Nem mintha te tudtad le tudtad volna győzni az a valamit – vágtam vissza.

- Bár többre mentem mint, te, de ne…hééé – hallottam a hangját és hirtelen elsötétedett minden. Amikor magamhoz tértem kint voltunk a járatból és a sebemet elláttak a karomon. Kissé megijedtem nem-e kellett levenni a ruhámat, de láttam, hogy anélkül is el tudták látni a sebem. Már este volt, én a tó mellett, egy tűz közelében feküdtem és a fiú vigyázott rám. A kardom mellém volt téve, de most egy kardhüvelyben pihent, ami ugyanilyen színű volt, mint a kard és szintén különböző írások álltak.

- Ne aggódj, nem akarom elvenni. Már megtettem volna, ha akarnám. Persze most már semmire se megyek vele – jegyezte meg és eszembe jutott, amit a bátyám mondott. Ha egyszer gazdát választ egy insomnus, akkor csak annak engedelmeskedik. Végig néztem a fegyveren és kicsúszott a számon:

- Nem hiszem, hogy megérdemlem – mire szemem sarkából láttam, hogy elvigyorodott.

- Én se. De ők nem is ez alapján választanak. Tegyél érte, hogy érdemes legyél a bizalmára – egy kis szünetet tartott – már csak azért is, hogy ne menjen kárba az áldozatom. Nem is tudod, mennyi pénzt kapnék érte – ekkor zajt hallottam és láttam, hogy 2 fiú és 2 férfi ront elő a sűrű növényzetből, ami körülvette a tavat.

- Hé, hol voltál eddig? Azt hittem már meg se találunk – szidta le a fiút egy másik fiú. Vele egykorú lehetett, bár kicsivel alacsonyabb. Neki rövid, tüskés fekete haja alig látszott az éjszakában, csak a tűz világította meg és kék szeme hasonlított a tó színéhez. Szintén edzett Ez is ritkának számított, mint az aranyszőke haj és aranyszínű szem. A testalkata szintén edzett volt és egyszerű fekete nadrág és fehér inget viselt. A fején szintén fejkendő, ami védte őt a naptól. Bár most már a hold volt fent és igen hűvös is lett. A másik két férfit nem tudtam alaposabban megnézni, mert amint megbizonyosodtak róla, hogy minden rendben van már törtek előre.

- Hát megszerezték előlünk. Ne vegyük el? – kérdezte, mire én szorosabban szorítottam a kardot.

- Hagyd, te is tudod ha már választott lehetetlen uralmunk alá hajtani. Mellesleg semmi kedvem kislányokkal verekedni – erre a másik egyetértően bólogatott. Én egy darabig megnyugodtam, de

- Várj! Én nem vagyok kislány – próbáltam tagadni, mire ő csak ingatta a fejét.

- Még az álcázást is tanulnod kell. Nos, viszlát, kisasszony – intett hátra azzal el is távozott. Nem tudtam mennyi napot alhattam, ezért rögtön indulnom kellett. Bár bátyáim lelkemre kötötték, hogy ne induljak el, de most nem hallgathattam rájuk. Sokkal bentebb voltam az oázisban, mint hittem. Legalább egy órába telt, mire elindultam és messziről láttam egy hatalmas sivatagjárót, de teljesen más irányba tartott. Szerencsésnek mondhattam magam, mert egy bandával se találkoztam. Reggelre elértem egy városba és ott egy kicsit megpihentem. Vízre nem számíthattam, amint megnéztem a várost rögtön láttam, hogy itt szegénység tombol. A házak omladoztak és bár itt is állt egy gazdagabb negyed, de nem túl sok házat láttam, ami még rendes állapotban lett volna. Sokan kint ültek és kéregettek, voltak akik pedig csak üveges szemmel meredtek maguk elé. A gyerekek soványak voltak és bár vidáman szaladgáltak, de nem volt rajtuk rendes ruha.

- Az az átkozott Ghiyath! Már megint emelték az adót. Mennyit akarnak még elvenni tőlünk? – amint meghallottam ezt rögtön magamra húztam a kendőt. Útközben már láttam az a várost, ami valószínűleg miattunk lett szellem város, de most hogy ezt a várost is láttam megdöbbentem. Ennyire rossz lenne a helyzet?

- Nézzétek, egy kölyök! Talán van nála valami? – közeledett felém egy csoport kétes kinézetű alak és igen mohóság ült az arcukon. Amikor az egyik az utcán ülők közül leállította.

- Nézzetek rá! Így néz ki egy gazdag kölyök? Hagyjátok, felesleges energiapocsékolás – nézett rám, majd a többiek is egyetértettek vele. Gondolom a szakadt ruhám győzte meg őket. A férfi intett a fejével, hogy menjek innen. Egy középkorú magas férfi, de teljesen máshogy mozgott, mint a többiek. Mintha nem is innen származott volna. De inkább megfogadtam a tanácsát és siettem haza, hogy még időben visszaérjek. Amikor megérkeztem Mariam nagyi várt, de meg se várta, hogy leszálljak, oda sietett hozzám.

- Siess, gyermekem! A barátaid a nagyteremben vannak – amikor ezt meghallottam elsápadtam és futottam, ahogy bírtam.

- Állj – vágtam ki az ajtót és mindenki döbbenten rám figyelt. Felemeltem az insomnus-t a magasba – Itt van amit kértél apám! Kérlek, ne büntesd meg őket!

- Hol marad a meghajlás? Vagy az illem? – mondta szórakozottan, de láttam, hogy elégedett velem.

- Nos, Sana, végül hogy döntöttél?

- Tessék, atyám?

- Bár nem mondtam el, de ha kiválaszt egy insomnus már nincs visszaút. Neked is országunkat kell szolgálnod.

- Én is arra gondoltam, hogy… – folytattam volna, de nem hagyta, hogy befejezzem.

- De ne hidd, hogy úgy, mint egy nő. Ha amellett döntesz, hogy insomnus használó leszel úgy fogunk kezelni téged, mint bátyáidat, mint egy férfit.

- Kérem, várjon, felség – szólt Leila és meghajolt közben – inkább büntessen meg minket, de hagyja, hogy a hercegnő továbbra is úgy éljen, ahogy eddig – megdöbbentem, hisz tudta, hogy atyám mindig szigorúan büntet. Még mindig úgy érezte, hogy tartozott neki, pedig én tartoztam nekik. Meg se vártam a választ. Előhúztam az insomnust a kardhüvelyből, mire mindenki megdöbbent, hisz egy pillanatig azt hitték, hogy rá akarok támadni a királyra. De fogtam és vele levágtam a hajam és elszórtam a földre. Letérdeltem és ezt mondtam:

- Atyám, most már tekints rám úgy, mint az országod egyik kardjára. De ha férfiként kell élnem, akkor szeretnék én is részt venni az ország ügyeiben, engedelmeddel – kértem, mire felkacagott és beleegyezett. Tudtam, hogy országunk felfogása, hogy a nő nevel és a férfi harcolt, kormányoz. Persze voltak kivételek, hisz harcosnők is szolgáltak a seregben, de persze őket már nem egyszerű nőként kezelték. Elengedték a barátaim és velem elhagyták a tróntermet.

- Biztos vagy benne Sana? – Hassan futott mellém, aki számomra olyan volt, mint egy báty. Zöld szemeiből sütött az aggodalom – neked is verekednek kell, sőt a férfiak szabályait kell betartanod. Lehet jobb lenne – borzolgatta közben világosbarna haját, ezzel jelezve, hogy ideges – ha egyszerűen csak nőként élnél, majd férjhez mennél. Még úgy is…

- Hassan – szakítottam félbe – egy nő nem megy semmire. Eddig próbáltuk húzni, de láttad, hogy ez a helyzet is azért alakult ki, mert nőként szóltam bele az ország ügyeibe. Legalább most már viszonylag szabadabb kezet kapok.

- De Sana, a hajad – csatlakozott hozzánk Inaya. Ő kinézete is igen szokatlannak számított nálunk, hisz szőke haja és zöld szeme volt – olyan szép hosszú volt. Az legalább nem maradhatott volna.

- Jó ez így, majd megnő – mosolyogtam rá, azzal tovább is mentem. Bár egy pillanatig én is sajnáltam. hisz most épphogy takarta a fülem, olyan rövid lett, de ettől több nyafogást nem engedhettem meg magamnak. Most már nincs más választásom, mint előre haladni.

6 évvel később

Balthazar

- Nyertem – ugrottam fel az asztal mellől és közben boldogan nevettem – Persze a mestert lehetetlen megverni – dicsekedtem, mire a többiek igen mérgesen néztek rám. Épp a sivatagjáró egyik helységében voltunk és a törzs többi tagjával játszottunk. Hirtelen valaki fejbe vágott hátulról és láttam, hogy Adnan az – Ez fájt, te hülye! – mordultam rá, mire ő csak rázta a fejét.

- Ahelyett, hogy játszol, gyere, szereztem egy kis információt – vigyorodott el, mire én is.

- Akkor holnap se fogunk unatkozni – pattantam fel – Oké, mára ennyi – mire csak csalódott hangok hallatszottak – holnap reggel eligazítás a fedélzeten. Pihenjetek, mert minden erőtökre szükség lesz – erre mindenki eloszolt. Én felmentem a fedélzetre, most épp éjszaka volt és hűvös szellő jól esett a füllesztő meleg után.

- Eléggé megnőtt a számunk – követett barátom – Régen még vagy 10-en voltunk, de most már nem is tartom számon. Bővíteni is kellett a hajót – erre bólintottam és igaz is volt. Országom sok tagját sikerült meggyőznöm csatlakozzon hozzánk és más törzsekből is átjöttek ide. Most már egy igen vegyes, de élettelteli társaság gyűlt össze.

- És nem is tervezek csalódást okozni. Mégha évekbe is telik, mindenképp megvalósítom, amit nekik ígértem. – néztem komolyan és ezen az elhatározásomon semmi sem változtathatott. Adnan hátba veregetett, azzal el is ment.

Sana

Épp a szobámban ültem és az erkélyen álltam. A hűvös levegő kitisztította a fejem, majdnem hatalmas ostobaságot csináltam. Bár évekkel ezelőtt apám elfogadta, hogy insomnus használó legyek, de azt nem említette, hogy férjhez is kell mennem. Azt hittem, ha már harcosként edzenek és kezelnek, akkor nem kell ilyen ostobaságokkal törődnöm. Most megint valami ellustult, beképzelt idiótát akart rám sózni, mert az jó kapcsolatokat jelentett az országainknak. Valójában csak azt jelentette, hogy könnyebben tudott volna újabb területeket szerezni és ebben nem akartam segíteni. Bár már kisebb koromba is egy kisebb Birodalom voltunk, de most már olyan nagy erővé váltunk, hogy mi lettünk a negyedik nagyhatalom. Rajtunk kívül még három hatalmas birodalom létezett, amik szintén terjesztették hatalmukat. Persze voltak országok, akik állták a sarat és a törzsek száma is egyre nőtt.

- Sana – hallottam Inaya hangját a hátam mögül – szeretnéd, ha elintézném azt a perverz herceget? Láttam hogy nézett rád, a…

- Hagyjad, nem éri meg – nyugtattam. Valószínűleg minden nőre így nézhetett – inkább pihenj, mert holnap sok feladatunk lesz.

- Igen, de már egy ideje sok feladatunk van – jegyzete meg, mire felnevettem.

- Hát az ország átformálása sok feladattal jár – ő egyetértett velem és megállt mellettem az erkélyen – most már biztos nem fordulok vissza – mondtam, mire ő bólintott.

- Én pedig mindenhová követlek, hercegnő – válaszolt rá rögtön.

- Tudod, hogy utálom, ha így hívsz. Elég a Sana – kérem, mire ő mosolyogva bólint, majd elmegy, hogy hagyjon pihenni. Miközben kint nézelődtem valamiért eszembe jutottak a 6 évvel ezelőtti események. És az a fiú is, akivel találkoztam. Nem tudtam rendesen megköszönni, amit értem tett, hisz akkor még nem fogtam fel, mennyit ért.

- Bárcsak találkoznánk – mondtam ki hangosan és akkor még nem gondoltam, hogy a kívánságom egyszer valóra válik. És azt sem gondoltam, hogy így és ilyen körülmények között fogunk találkozni. Akkor még tudatlan voltam.