*Valaki lőjön le, de most! * - ez
volt az első gondolatom a mai nap, amikor meghallottam az ébresztést és nehogy
jól induljon a nap a kollégiumvezetőnk is berontott. A lépteitől hangzott az
egész folyosó, ami egészen eddig teljes csendbe burkolózott. Akárhányszor
meghallottuk az első kicsattanó ajtót és azt a fülsüketítő ordítozását tudtuk,
hogy egy újabb szenvedéssel teli nap kezdődik. Vagyis számomra mindig ennek a
kezdetét jelentette.
- Alina Howell – hallottam meg a
nevemet, de nem reagáltam rá. Ahhoz túl fáradt voltam – Hasadra süt a nap! –
visította és bár felettem állt, mégis olyan volt, mintha a fülembe ordított
volna.
- Igen, Ms. Ackerman – keltem fel
és amikor látta, hogy el is mentem készülődni, akkor elégedetten távozott más
szerencsétlen áldozat után nézni. Amikor tükör elé álltam rémes látvány
fogadott, amit csak egy fintorral tudtam díjazni. Hosszú, szőke hajam hiába
volt egyenes, mégis önálló életet élt, akár Medúza is megirigyelhette volna. Zöld
szemeim alatt hatalmas karikák húzódtak, hisz múlt éjjel nem sokat aludtam,
amikor őrjáratoztam az iskola körül nem oda illő egyéneket vagy egyéb lényeket
keresve. Már rég kiment mindenki a szobámból, amikor én még zuhanyoztam és
végre emberi kinézetűre sikerült kiszépíteni magam, amikor megcsörrent a
telefonom. Nem más keresett, mint a nagybátyám, aki minden nap felhív, hogy
jelentsek a helyzetről. Semmi újat nem tudtam mondani, amire ő csak hümmögött egyet
és miután közölte velem, hogy holnap is keres, majd rám vágta. Én hátradőltem a
megvetett ágyamba, míg maradt egy kis nyugodt időm és próbáltam összerakni az
eddig eseményeket és feldolgozni, hogy erre a helyre kerültem. Egy héttel
ezelőtt érkeztem ide a vámpírvadász szövetségtől, mert lányok tűntek el és
amikor előkerültek vagy a halál szélén álltak vagy már halottak voltak. Eddig
hárman tűntek el és mind vérveszteségben haltak meg a nyomozók mégse találtak
sem lövést, sem késszúrást csak két fognyomot a nyakon. A St. Marie Bentlakásos
Leányiskolán kitört a pánik, ezért keresett fel minket az iskola egyik tanára,
aki történetesen jártas a mi világunkban is és hát engem küldtek, hisz én korom
megfelelő volt ide. Onnantól kezdve minden este őrjáratot tartottam és
próbáltam kideríteni mindent, amit csak lehetséges. A diákok pletykák terén
igen segítőkészen segítettek és bár mindent megtudtam a 3 lányról semmi közös
pontra nem jutottam az ügy esetén. Dühömben felpattantam és előkaptam egy
jegyzetfüzetet és próbáltam jegyzetet készíteni, hátha az jobban segít.
Felírtam a három lány nevét és az összes információt, de ez sem segített. Végül
Keira zavart meg, amikor bekopogtatott. Én gyorsan a párnám alá dugtam a
jegyzetfüzetet.
- Alina – jött be és bár tökéletesen
nézett ki, hosszú, fekete haj, ami hullámokban omlott a vállára és szép zöld
szemek, sokkal szebbek, mint nekem, mégis a reggeli edzés nyomai meglátszottak
rajta, hisz enyhén verejtékezett – Már megint itt töltöd az időd. Élj egy kis
társasági életet vagy jöhetnél velem futni is – ajánlotta fel készségesen, de
én szokás szerint visszautasítottam.
- Dehogy megyek – ráztam a fejem
hevesen – tudod, hogy milyen rémes kelő vagyok.
- Tudom, tudom – nevetett fel –
az első napod mindig is felejthetetlen lesz – merengett el, mire én elpirultam
és hozzá vágtam duzzogva egy párnát.
- Akkor még csak új diák voltam –
de ő még mindig nevetett. Biztos arra az esetre gondolt, amikor első reggeli
ébresztésnél Ms. Ackerman bejött felébreszteni. Én sose voltam túl készséges,
még a vadászképzésem alatt sem és akkor sem. Csak nyavalyogva elhajtottam őt,
mert azt hittem egy diák az, sőt ahányszor lehetett félálomba visszafeleseltem.
Amikor pedig duzzogva felpattantam, hogy leordítom a fejét Ms. Ackerman
pulykavörös feje köszöntött és a frissítő reggeli tíz kör a kollégium körül. Ez
felejthetetlenné tette az első napom számomra és mindenki számára. Azóta sem
békült ki velem és ki nem állhatja a képem.
- Na, gyere mielőtt valamelyik
tanár szívébe is belopod magad – borzolta meg a hajam, amitől ismét úgy néztem
ki, mint Medúza. Amikor látta az arckifejezésem gyorsan hozzátette – nehogy
azzal gyere, hogy „jaj, a hajam milyen lett” mert kitagadlak – fenyegetett meg.
- Nem is vagy a testvérem, szóval
nem is tagadhatsz ki – morogva igazítottam a hajam mire ő rám nézett
felháborodva és csak ennyit mondott:
- Hát ez a hála – adta elő magát
drámaian – hogy annyit törődtem veled és megtanítottam neked milyen az itteni
élet. Hát így értékeled te a nővéred? Te – mielőtt befejezhette volna
közbevágtam.
- Még csak 3 napja vagyok itt –
jegyeztem meg, mire ő ismét felháborodottan rám nézett.
- Te és a cinizmusod – duzzogott
mire én nevettem el magam és rámosolyogtam – Akkor menjünk gyorsan, mielőtt
elkésünk, nővérkém – még mindig haragudott, talán azért, ahogy a „nővérkémet”
hangsúlyoztam, de aztán hamar megenyhült. Ő harmadikos volt, míg én másodikos,
ezért sajnos külön terembe kellett mennünk, de Keira számított az egyetlen
személynek, aki miatt érdemes itt lennem. A többieket vagy nem ismertem vagy
nem akartam megismerni. Az utóbbiba főként a sok sznob tartozott, mivel ez az
iskola tulajdonképpen a gazdag családok lányait képezi ki. Már évszázadok óta
fent állt és még fog is ha rajtuk múlik. Egy nagy, erdős területen található,
ami nem messze van a nagyvárostól, de azért eléggé, hogy ne legyen zavaró a zaj
és a bűz. Ez a legtökéletesebb hely a vámpírok számára és a leghátrányosabb
helyzet a számomra, hisz akármikor történhetett, akárhol a vámpírtámadás,
ráadásul, ha ott is lettem volna nehezemre esett volna megakadályozni, és nem a
képességeim miatt, hisz azt nagyon jól kiképezték. Egyszerűen kevés voltam egy
ekkora terület átvizsgálásához. Most is csak a háttérből figyeltem a többieket,
amikor meghallottam egy pletykafoszlányt.
*Talán egy nyom! * - már sokkal
érdekesebbnek tűnt ez a nap, így odacsapódtam hozzájuk. Amikor kérdőn néztek
rám csak ennyit mondtam
- Még új vagyok itt és érdekel
minden, ami az itteni élettel kapcsolatos – találtam ki ezt az ostoba indokot
és közben gondolatban ütögettem a fejem.
*Ezt sose fogják bevenni* -
pánikoltam, de amikor elmosolyodtak, és annyit mondtak: „Úgy tűnik az új lányt
nekünk kell bevezetni az itteni életbe” megnyugodtam. Úgy tűnt én voltam túl
paranoiás, de emellett a szakma mellett ez nem is csoda.
- Képzeld – újságolta az egyik
túláradó örömmel – ma megint láthatjuk Wayne-t – amikor látta, hogy ez nem mond
nekem semmit, folytatták – egy héttel ezelőtt érkezett meg hozzánk és iszonyat
szexi – visongták egyszerre az utolsó két szót, én pedig próbáltam megnyugtatni
a gyomrom mielőtt elhánytam volna magam. Az egyikük, azt hiszem Cally a neve,
szinte minden részletet elmesélt a kinézetéről. Eközben hosszú, barna haját ide
oda dobálta és láttam, ahogy csillogott a szeme. A másik két lány helyeslően
bólogatott minden szónál és tíz percig azt hallgattam, hogy néz ki ez a Wayne.
Ezért nem akartam én ide jönni, mert pont ettől fordult fel a gyomrom.
*Nincs jobb dolguk? Például
kosarazni, könyvet olvasni vagy akármi.* - már feladtam a reményt, hogy akár
valami használható információt is kapok, amikor Cally rátért a lényegre.
- De igen titokzatos – erre
felkaptam a fejem és izgatottan vártam – Valamiért elég ritkán látom a
környéken, pedig állítólag nem messze található fiúiskolába jár.
- Van itt egy fiúiskola? –
döbbentem le, hisz amikor a főhadiszálláson ismertették velem a legfontosabb
információkat ez valahogy kimaradt.
- Hát persze. Nem figyelted meg,
hogy mindig erre futnak el, ha tornaórájuk van? – én csak ráztam a fejem, mire
ők elnevették magukat. Úgy tűnik most még lentebb csúsztam a ranglétrájukon,
mint eddig voltam – Bár nem látni a sűrű erdőtől, de gyalog kb. tíz percre van
tőlünk. De elkanyarodtunk – folytatta és bár ismét elég részletesen, de
megtudtam a lényeget - A teljes neve Wayne Ainsworth és harmadéves a közeli
fiúiskolába. Egy héttel ezelőtt érkezett, de az itteni igazgatót minden nap
meglátogatta és igen hosszan beszélgettek. A legfurcsább pedig az volt, hogy
valamiért mindig csak naplementekor vagy azután jött. Ez elég volt nekem ahhoz,
hogy felkeltse a gyanúmat.
- És akkor ma is jön? – próbáltam
rajongóhoz hasonló arcot vágni – akkor mehetek én is? – kérdeztem reménykedve
mire ők rögtön rábólintottak, és örömmel nyugtázták, hogy most már én is
hajlandó vagyok a társas életbe bekapcsolódni. Reménykedtem, hogy ha meglátom,
felismerem vámpír-e vagy sem. Találkoztam már igen cseles példányokkal, akik
nem csak a beszédstílusukat, hanem a kinézetüket, menésüket, sőt az egész
megjelenésüket úgy elrejtették, hogy a végéig nem tudtam, ő volt a vámpír.
Vagyis rögtön egészen addig, míg meg nem próbálta átharapni a nyakam. De
találkoztam olyanokkal is, akik csak ösztöneiket követték. Miközben azon
gondolkoztam, hogy kerüljek vele kapcsolatba a lányok továbbra is beszéltek és
a következő mondatfoszlányra figyeltem fel.
- Mi van, ha ő vámpír? Hisz a
legendák szerint régen élt itt egy család, akik sose öregedtek – bár nem sokat
foglalkoztam a mendemondákkal, de azért ezt is felírtam a megnézendő dolgok
közé.
- Juj – visított a másik – akkor
ez olyan, mint a Twilight? – na ez betette nálam a kulcsot és nagyon
türtőztetni kellett magam.
- Akkor lehet, hogy Wayne lesz a
mi Edwardunk? – csillogott fel Cally szeme – Akkor csakis én lehetek Bella –
összenéztek és felnevettek ezen. Én is mosolyt erőltettem az arcomra, hogy ne
nézzenek kívülállónak. Tudtam, hogy ezzel csak vicceltek, de az ilyenen mindig
felidegesítettem magam. Sose értettem hogy szerethetik azt a valamit az
emberek. A vámpírok nem ilyenek, nem emberbarátok, nem csillognak és nem is
lesznek szerelmesek. Csak ölnek és szórakoznak rajtunk. A csengő mentett meg a
kiborulástól és örömmel ültem a helyemre. Miután megnyugtattam magam és
elhatároztam ilyen kis dolgokon nem bukok ki rögtön nyomozásba kezdtem. A
legendákra utaló nyomokat megtaláltam, de semmi használhatót, így várnom
kellett estig. Amikor Keira megkért, hogy menjek vele este megnézni a
titokzatos fiút rögtön igent mondtam. Nem örültem, hogy ott lesz velem, de úgy
tűnik ez íratlan kötelező program a St. Marie Bentlakásos Lányiskola
tanulóinak.
- Komolyan, sajnálom azt a
szegény fiút. Mégha vámpír is, lehet elmenekül innen, amint meglátja ezt a
lányhordát – Keira mindig fel tudott dobni és most is jobban éreztem magam.
Hamar elérkezett a naplemente és kimentünk a bejárat közelébe. Eközben egy
csomó lány már ott tevékenykedett, valaki virágot kötött, volt, aki a természet
szépségeiről szavalt.
- Alig feltűnő, hogy mindenki
klubtevékenységnek álcázza – mondtam, mire Keira rámutatott a hátamon
kidudorodó nagy kardra, amit gondosan egy anyagba tekertem.
- De te is ezt a módszert
használod, nem? – mutatott rá, mire én csak ingattam a fejem.
- Este gyakorolni akarok vívni,
ezért hoztam magammal. A kis program után megyek is – válaszoltam, mire egy
elismerő füttyentést kaptam. Mindig tisztelte a szorgalmam, de ez valójában
csak arra kellett, hogy álcázzam a tevékenységem. Mindenki szívbajt kapott
volna, ha látja, hogy nem egy egyszerű vívókard van alatta. Hát ha megtudná,
hogy ez híres szent kard, a Durendal. Még régen Nagy Károly egyik lovagja
kapta, aki feladata elvégzése után odaadta a vadászoknak. Mivel ez szent kard,
ezért könnyűszerrel elpusztított mindenféle tisztátalan lényt. Köztük a
vámpírokat is. A mérete szerencsére mágiával változtatható, hisz nagyobb, mint
egy egyszerű vívókard. Bár én nem vagyok mágus, de minden emberben van
minimális mágia és ehhez a művelethez az éppen elég. Az iskolánk gyönyörűen
nézett ki a naplementében. Ódon falai ugyanolyan pompás volt, mint annak idején
lehetett és úgy éreztem magam, mintha a 18-19. században lennék. Se nem túl
díszes, se nem túl egyszerű. Az iskola hatalmas részen terült el, amit egy
hatalmas kert vett körbe. Az iskolától nem messze volt a kollégium, ezért nem
fenyegetett késés veszélye. Az egész területet hatalmas kerítés vette körbe,
amit szépen kimunkáltak és megfelelő volt arra, hogy a diákokat bent, a
vadállatokat és behatolókat kint tartsa. Hogyha másképp alakult volna az
életem, akkor el tudtam volna képzelni az itteni életet. Rögtön észhez tértem,
amikor az iskola hatalmas kapui nyikorogva nyíltak szét és egy fiú sétált át
rajta. A lányok úgy csináltak, mintha észre se vették volna, de közben ránéztek
és majd elaléltak. Ő szintén úgy csinált, mint aki észre sem vette őket, de
közben láttam, hogy elégedetten elmosolyodott.
* A beképzelt* - ez volt a első
benyomásom és az még jobban idegesített, hogy tényleg jól nézett ki. Rövid,
szőkésbarna haja olyan berendezetten állt, mintha most jött volna a fodrásztól
Pedig biztos, hogy nem. Bezzeg az én hajamat úgy felborzolta a szél, hogy akár
egy szörnynek is elmehettem volna. Testalkata sokkal izmosabb és ő maga sokkal
magasabb volt, mint a korombéliek. Igazat mondtak a többiek, amikor dicsérték,
de ettől még biztosabb lettem hogy vámpír. Főleg az őrület miatt, ami
körülöttem tombolt. A vámpírok rosszabbak, mint a ragadozók, mert mindig így
csalogatták magukhoz az áldozatot. Viszont azon kívül, hogy csak este láttak
más nem utalt rá, hogy vámpír lenne. Úgy járt és beszélt, mint mi, mégse
hagyott nyugodni a gondolat, hogy talán ő a gyilkos. Inkább utána akartam
járni, minthogy hagyjam ellógni, aztán megegyen a fene. Ő szokás szerint bement
az igazgatóhoz beszélni és amikor a nagy tömeg eloszolt én leráztam Keira-t és
mentem az igazgatóhoz hallgatózni. Nem tudtam egyszerűen bejutni, hisz most a
tanárok nagy része itt járőrözött és néha ők is hallgatóztak. Ezek szerint ők
sem tudtak többet, mint én. A dolgomat nehezítette, hogy az iskola 3 emeletes
volt és pont a harmadik emeleten helyezkedett ez az igazgatói iroda is. Így ha
lebuktam volna, nem lett volna egyszerű ellógni feltűnés nélkül. A többi
emeleten már véget értek a szakkörök, ami most nekem kapóra jött. Bementem az
egyik terembe az első emeleten, hogy kinyissam az ablakot. Történetesen ott egy
magas fa állt igen sűrű lombozattal és ez a fa felért egészen az igazgató
szobájáig. Mivel már ősidők óta itt állt, nem akarták kivágni és tökéletes hely
a kémkedésre. A tervem megfelelőnek látszott: Ha lebukok, akkor lemászok a fán
és belendülök a terembe mielőtt meglátják az arcom. A teremből, ha ügyes vagyok,
ki tudok szökni. Persze ez nagyon bonyolult volt még így is, de jobb a
semminél. Nem véletlen derítettem fel a terepet éjszakákon keresztül. Büszke
voltam magamra, de ennek hamar vége lett, amikor is meg kellett valósítani a
tervet. Bár ügyesen másztam fára, de olyan sűrűn nőttek az ágai és levelei,
hogy alig láttam valamit és majdnem túlmásztam az igazgató irodáján, ráadásul
amikor a közelébe kerültem az ablaknak nem hallottam semmit.
* Ugye nem hangszigetelt az
ablak? Ez most komoly?!* - magamba fortyogtam, hisz erre nem számítottam. Sőt,
mire véghez vittem a műveletet már épp állt fel és távozott. Viszont az arcát
meg tudtam figyelni és igen komoly volt, mint aki hivatalos ügyeket intézett,
aztán pár perc múlva pedig vidáman nevetgélt az igazgatóval, mint régi jó
barátok. A terv elbukott és semmi többet nem tudtam meg, ezért elkeseredetten
másztam tovább, amikor is hirtelen megtorpantam. Éreztem, hogy valaki figyelt
és gyorsan hátrapillantottam, de csak a lomb suhogását hallottam. Elhessegettem
az ijesztő gondolatot és másztam tovább, amikor ismét úrrá lett rajtam az az
érzés. Amikor kevésbé sűrű részhez értem láttam, hogy Wayne áll a fa alatt és
felfelé néz. Egy pillanatig összetalálkozott a szemünk. Mintha az égre néztem
volna fel, hisz gyönyörű kék szemei voltak. Már ez felidegesített, hogy a
lehetséges vámpírjelöltöm szemeit nézem, amikor is hirtelen elvigyorodott és
ennyit mondott:
- Nagyon jó a kilátás innen. El
tudnám egy darabig nézegetni – ezt mind pimasz ábrázattal közölte velem. Én nem
értettem mire értheti, hisz tényleg szép volt itt minden… de aztán rájöttem.
Ránéztem a lábaimra és épp két vastagabb faágnak támasztottam, de
terpeszállásban, szoknyában. Elpirultam és gyorsan összekaptam a lábam, de
elfelejtettem, hogy a fán voltam és majdnem leestem. Az utolsó pillanatban
sikerült egy ágba megkapaszkodnom és gyorsan belendültem az egyik terembe. Nagy
szerencsém volt, hisz már az összes szakkör véget ért. Viszont a testem már nem
érezte magát szerencsésnek, hisz nekilendültem és felborítottam három padot.
Egy darabig csend honolt, de aztán hatalmas nevetést hallottam kintről. Én erre
felpattantam és odarohantam az ablakhoz. Már csak a távolodó alakja látszott,
de még mindig nevetett és köszönésképpen hátraintett egyet. Legszívesebben
ordítottam volna, de nem tehettem, mert nem tudtam biztosra, van-e kint valaki.
Így csendben kiosontam, de lebuktam, mert Keira-val találtam szembe magam. Bár
ő nem árult be, de magyarázkodhattam neki, mit, miért és hogyan csináltam. Bár
nem akarta elhinni az indokom, miszerint nagyon érdekel Wayne, de az már
tetszett neki, amit kitaláltam és nevetett a megvalósításon. Meg kellett
ígérnem, hogy legközelebb vele hajtom végre az ilyen hadműveleteket, hisz ő
mindig is szerette az izgalmakat. Vagyis ő ezzel indokolt, amúgy nem tudtam mit
akarhatott ezzel, de azt sem akartam, hogy beáruljon. Ezt követően hamar ránk
esteledett és megkezdődött a vérre menő harc a zuhanyzóért. Bár itt jobb
helyzet uralkodott, mint más kollégiumokban, hisz minden szobához tartozott egy
saját fürdőszoba, de még így is soknak számított négy lány egy zuhanyra. Mindig
én mentem utolsónak, hisz mire végeztem a többiek már rég aludtak. Utána rögtön
tudtam menni őrjáratozni és ez most sem volt másképp. Még mindig idegesített a
délutáni eset, de az még jobban, hogy vajon ki figyelhetett a lomb tetejéről.
Ezért első utam oda vezetett és hiába másztam fel oda nem találtam semmit és
senkit. Órákon át járkáltam az iskola területén, de semmit nem találtam. Fel
akartam adni, de úgy döntöttem még utoljára felmászok a fára és körül nézek.
Semmit se találtam, de amikor kicsit széthajtottam a lombokat, észrevettem
valamit, amit eddig nem. Olyan gyorsan lejöttem a fáról, mint eddig soha és
lélekszakadva rohantam.
- Basszus! – káromkodtam el magam
– Hogy a fenébe lehettem ilyen vak? – és mentem is a célom felé. Az iskola
területe hatalmas és azt hittem minden részét – Tudtam én, hogy egyedül kevés
vagyok ehhez – a fa tetejéről észrevettem egy kis kertet. Bár a parknak sok
kertje volt, de ezt sose láttam eddig, mert egy sűrű, fákkal teli résznek a
közepén állt és úgy látszott gondozták, mégis eldugták a kíváncsi szem elől.
*Még az iskola területén belül
található, de se a kollégiumba, se az iskolába nem hallatszik, ha történik ott
valami, mert eléggé messze van. A tökéletes hely a vámpírok számára.* - nem
hittem, hogy csak én gondoltam így. Amikor már odaértem eléggé hátborzongató
helynek találtam, hisz bár messziről nem látszott, de a fák igen sűrűn vették
körül és síri csend honolt. Nem csak azért, mert este volt, hanem valamit
éreztem ezen a helyen. A vér lüktetni kezdett az ereimbe és éreztem, ahogy
egyre nőtt bennem az adrenalin. Az ösztönöm az súgta, hogy itt harcolni fogok,
ezért Durendal-t levettem a hátamról. Még nem vettem ki sem a hüvelyből, sem a
tartójából, hisz nem vehettem biztosra, hogy nem jön erre ember. A kert
bejárata egy hatalmas kapuból állt, amit kissé nehezen, de sikeresen
kinyitottam. Miután a kapuk nyikorgása is abbamaradt ismét síri csönd honolt.
Bementem és láttam, a szép, rendezett virágágyásokat, illetve a padokat, amik a
látogatókat várták. Ha más helyen lett volna akkor gyönyörű lenne, de így.
- Hátborzongató – ennyit mondtam
ki és hangom rögtön elnyelte a sötétség. A kertben utcai lámpák is álltak, amik
elrontották a hangulatot, de kellettek, mert semmi fény nem szűrődött át a fák
sűrű lombjain. Elkezdtem felmérni a terepet miközben felkapcsoltam a kis zseblámpát,
amit magammal hoztam, hogy azokat a részeket is meg tudjam nézni, amiket nem
ért a lámpa fénye. Hosszú keresgélés vette kezdetét, de még mindig semmit sem
találtam. Ránéztem a mobilomra és már hajnali 2 volt. Lassan vissza kellett
volna mennem, ha nem akarok lebukni. Még úgy döntöttem az egyik pad körüli
részt átnézem, amikor is megláttam egy ruhadarabot, ami véres volt. Odarohantam
és láttam, hogy a mi egyenruhánkból származott. Néhány vércsepp is rászáradt a
padra. Hozzáértem, de tévedtem, hisz még friss volt. Rögtön felpattantam és
próbáltam megtalálni a testet vagy holttestet, esetleg a vámpírt is, de semmi.
- A fenébe, szóval megint
ügyesebb volt – amikor is ismét rám tört az érzés, hogy figyeltek megint
éberebb lettem. Magamhoz szorítottam a kardot és támadóállásba álltam, hogy ha
valaki meg akar támadni, akkor rögtön reagálhassak. Bár nem fújt szél, mégis
hallottam a lombok suhanását. Valaki fáról fára ugrált. Már épp le akartam ki
akartam húzni a kardot a hüvelyéből, amikor egyszer csak eltűnt a kezemből.
Pánikba estem, hisz a legfőbb fegyverem eltűnt. Már kaptam volna a combomhoz rögzített
kis késhez, amit a szoknya rejtett, amikor is egy hangot hallottam meg. Egy
igen idegesítő hangot.
- Mégis mit keres itt egy ilyen
csinos lány éjszaka? Ráadásul egyedül – kérdezte szórakozottan. Bennem rögtön
felment a pumpa.
- Semmi közöd hozzá – gyerekesen
viselkedtem és nem értettem miért. Én nem szoktam ilyen lenni.
- Akkor így kérdezem – látszott
rajta jól szórakozik – Mit keres itt egy lány, éjszaka, egyedül, ráadásul egy
ilyen nagy karddal – mutatta fel Durendal-t, mire én ledöbbentem.
- Mégis, hogy… add vissza – azt
gondoltam, hogy került hozzá és azt is gondoltam, hogy biztos nem adja vissza.
De tévedtem, mert rögtön odadobta hozzám. Vagy nagyon beképzelt vámpír vagy egy
egyszerű ember.
- Mégis mire kell neked egy kard?
– kérdezte, miközben engem méregetett.
- Önvédelem – hazudtam. Aha, nem
volt átlátszó.
- Hm… értem én, de egy férfi
kard? – csak bámultam, hogy máris kitapogatta.
- Biztos, ami biztos. Nem tehetek
róla, hogy nem volt női méretben – vágtam rá, mire ő ismét elnevette magát. Azt
utáltam a legjobban, amikor kinevettek. Már épp szólni akartam valamit, amikor
egy női hangot hallottam meg.
- Wayne – visította és az egyik
karja köré fonta magát. Ugyanolyan egyenruhát viselt, mint én, sőt biztos
voltam benne, hogy Keira osztálytársa. Amikor meglátott kicsit megdöbbent – Az
új lány, hát te? – kérdezte kíváncsian.
- Én is ezt kérdeztem tőle, de
nem nagyon akar válaszolni. Lehet neki is olyan találkája volt, mint nekünk –
mosolyogott a lányra, mire az elalélt. Nekem egy kis idő kellett, mire
rájöttem, hogy mit értettek „olyan találka” alatt. Elpirultam, mire a lány
felnevetett.
- Elpirult, hát nem édes? – bár
semmi gúny nem volt benne, de nekem mégis rosszul esett. Vámpírvadászat mellett
nem igen jutott időm fiúkra.
- De szerintem most már menjünk
vissza mielőtt észreveszik, hogy eltűntetek. Mostanság nem igen biztonságos itt
a lányoknak – ezt nekem címezte én meg vettem az adást. Egyedül is vissza tudtam
volna menni, de ő elkísért minket, aztán elköszönt. A lány, akinek a nevére még
mindig nem emlékeztem megkért, hogy ezt tartsam titokban. Én erre ígéretet
tettem, hisz el tudtam képzelni mi lett volna, ha ez kiderül. És azt is
elhatároztam holnap beszélek az igazgatóval. Ebben a Wayne-ben valami nagyon
nem tetszett és a nyom, amit találtam az sem. Végül másnap mégsem jutottam be
az igazgatóhoz, mert egy újabb holttestet találtak. A szülők és a diákok is
egyre idegesebbek lettek. Voltak olyanok, akik még aznap kivették gyermeküket
az intézetből. Egyre jobban szorult a hurok és az idő is folyton fogyott.
Amikor idegesen mászkáltam fel-alá ismét belebotlottam a tegnapi lányba. Vörös,
válligérő haja most szét volt engedve, de még így is látszott egy sebtapasz a
nyakán.
- Szia! – köszöntem lazán, mire ő
visszamosolygott és visszaköszönt – csak nem történt valami tegnap? –
érdeklődtem aggódva – a sebtapasz a nyakadon – mutattam rá, amikor értetlenül
nézett erre elmosolyodott.
- Dehogy – vette le a sebtapaszt,
amikor is két fognyomot láttam a nyakán és elsápadtam – na látod, pont ezért a
reakcióért tettem fel a tapaszt. Valami bogár megcsípett, de a ma reggeli
hisztéria után nem akartam, hogy azt higgyék én leszek a következő – akart
megnyugtatni, de én tudtam, hogy ez egyértelműen vámpír műve. Csak módosította
a memóriáját, hogy ne emlékezzen rá. Miután elbúcsúztunk teljesen
összezavarodtam. *
Először is miért maradt életben
amikor a többi nem? Másodszor éjszaka ő Wayne-el volt, szóval most már tudtam,
hogy ő vámpír. Kicsit több bizonyíték kellett még, de azt meg is fogom
szerezni. Harmadszor vajon mindegyik támadás az ő műve vagy most már új
vámpírunk van? Esetleg megijedt, hogy le fog bukni, ezért fogja vissza magát?*
- csak úgy kavarogtak a kérdések a fejembe és tudtam csak egy embertől, vagyis
nem embertől kaphatok ezekre választ. Eldöntöttem este megint elmegyek a tett
helyszínére és odacsalogatom a vámpírt, akárki legyen is az. Persze tudtam,
hogy nem ostoba és lehet el sem jön, de reménykedtem, hogy az ösztöne erősebb,
mint az esze. De mint mindig a sors keresztül húzta számításaim. A nap végén
egy bejelentést tett az igazgató, ami az egész nyomozásom megnehezítette.
Minden osztályfőnök beköltözött hozzánk a kollégiumba és mostantól kezdve
sehová sem mehettünk nélkülük. Este a szobáink ajtaját kötelezően kulcsra
kellett zárni és sötétedés után senki se mehetett ki a kollégiumból tanári
felügyelet nélkül. Ráadásul őröket is fogadtak fel, akik járőröztek a folyosón,
ami még nehezebbé tette az éjszakai tervemet. Bár reménykedtem, hogy mivel az
elment diákok ellenére is sokan voltunk, még talán kiszökhetek észrevétlenül.
Jobb lett volna, ha engem nem őriztek volna, de most nem tudtam beszélni az
igazgatóval, főleg a mostani események miatt. A tanár sem engedett volna el és
ennek ellenére se tudtam volna bejutni.
- Pszt! Keira – súgtam oda neki
vacsora közben, amikor az asztalnál ültünk – tudnál nekem segíteni, hogy ma
este kijussak – bár nem akartam őt is belevonni, de most kellett a
figyelemelterelés.
- Mi? Ki akarsz menni? Jól vagy?
– súgta vissza én pedig törtem a fejem mit találhatnék ki.
- Valami fontosan elhagytam kint
és – láttam, hogy mondani akar valamit, ezért gyorsan folytattam – nem, nem
várhat holnapig. Kérlek – bár egy pillanatig elgondolkozott, de végül
beleegyezett, ami igen meglepett.
- És van már terved? – kérdezte,
mire én elmondtam neki, hogy mire készülök, ami tetszett neki és este
megvalósítottuk. Este kisétáltunk a folyosóra ő pedig ájulást színlelt.
Komolyan mondom ezért az alakításért Oscar járna neki, hisz egy pillanatra én
is megijedtem. Én kétségbeesetten hívtam a tanárokat és még néhány őr is
odajött, hogy segítsen bevinni őt egy szobába. Persze a zajra mindenki
kisereglett, mint számítottam rá és én a kavarodásban ki tudtam osonni az
ablakunkon keresztül. Még szerencse, hogy a földszinten kaptam szobát. A kard
kicsempészését már nem tudtam volna megoldani, ezért egy közeli bokorban
rejtettem el. Örültem, hogy a többi vadász nem volt itt, mert tuti szétrúgták
volna a hátsóm ezért. A kertbe jutás már sokkal nehezebben ment, hisz mindenhol
járőrök keresték az esetleges betolakodókat, mégis a sok fa és bokor segített
nekem. Most nagyon jól jött, hogy nagy az iskola kertje és mindenféle növényben
gazdag. Az erődben már igen nyugodtam sétáltam, már amennyire lehetett, hisz
vadász ösztöneim megint beindultak. A kertbe érve rögtön a megtalált nyomomhoz
indultam, de az eltűnt. Gondolhattam volna, hogy eltünteti. Így maradt az a
terv, amiért eredetileg jöttem. Sajnos nyílt terepen voltam, így nem tudtam egy
jó helyet keresni, de nekinyomtam a hátam az egyik oszlopnak. Bár nem sok
biztosítékot jelentett, hisz akár az oszloppal együtt is el tudott volna vinni,
mégis jobban éreztem magam, mintha szabadon lenne a hátam. Az egyenruhám
szoknyája alól előkaptam a tőröm, és végig húztam a tenyeremen. A sebből vörös
vér tört fel és csöpögött a fűbe. Bár elég drasztikus módszer, de ez biztos
előcsalogatja a szemetet. Nem engedhettem, hogy még egy élet az én lelkemen
száradjon. Egy darabig vártam, de semmi sem történt. Úgy tűnt tévedtem és
tényleg okosabb, mint hittem vagy rossz szagú a vérem. Bekötöttem egy
zsebkendővel a sebet, amikor is mozgásra lettem figyelmes. Előrántottam a
hüvelyből a kardomat és készenlétbe álltam. A mozgást minden irányból
hallottam.
*Ez nem mozoghat ilyen gyorsan!
Vámpír nem tud ilyen* - még időm se volt végig gondolni, amikor jött a támadás
és épphogy el tudtam lendülni előle. A földre estem, de gyorsan felpattantam. A
támadóm arcát nem láttam, hisz olyan gyorsan mozgott. De hallottam a hangját.
- Vér – szinte hátborzongatóan
lassan suttogta. A hangja olyan rekedtes volt, hogy nem tudtam eldönteni férfi
vagy nő – szeretem ezt a helyet – mesélte vidáman – itt olyan élénk minden,
olyan finom. Örülök, hogy eljöttem arról az elátkozott helyről. Ott nem tudtam
ilyen édes lányokkal játszadozni, mint te – vihogott és én egyre inkább dühös
lettem. A gyermekkorom jutott eszembe és azt sose szerettem.
- Majd meglátjuk – mondtam
magabiztosan és támadóállásba álltam – hidd el, én nem adom olyan könnyen
magam.
- Hmmm – olyan hangot adott ki,
mint aki nagyon élvezi – pedig ide érzem a finom véred illata mellett a
félelmet is. De ne aggódj! Nem fog fájni… sokáig – aztán megint támadásba
lendült én pedig most jobban tudtam követni a szememmel és elugrottam mellőle. De
még mindig túl gyors volt és hátra csavartam a keze egy pillanatra és éreztem,
ahogy megnyalja a sebet. Megijedtem és egy hatalmasat csaptam a karddal, de
csak annyit értem el vele, hogy elugorjon előlem. Reméltem, hogy most
megláthatom, de megint túl lassú voltam hozzá képest. A kezem alig bírtam
mozdítani olyan erővel hátracsavarta és olyan fájdalom nyílalt a kezembe, hogy
biztosra vettem ez megrepedt. Hangos nevetésbe kezdett.
Azt hittem nem éred meg a
szenvedést, de isteni a véred. Most már biztos nem megyek el – hörögte én pedig
egyre jobban megfeszültem.
*Hana és Ellie várnak rám, haza
kell mennem. Szedd össze magad, Alina!* - bíztattam magam és tudtam, ha nem
támadok vissza, akkor ez lesz az utolsó.
- A fene – a kedve mindjárt
rosszabb lett – vendégek jönnek. Azt hiszem, be kell fejeznünk a szórakozást
veled és a másik lánnyal is.
- Másik lány? – kérdeztem
hangosan, amikor levelek mozgását hallottam és az egyik fára tévedt a
pillantásom. A tövében, ahova nem ért fény volt valami. Amikor láttam, ahogy az
egyik lába kilógott a fényre megdöbbentem. – Te szemét! Most már két áldozatot
is akarsz? Hagyd békén! Itt vagyok én – bíztattam, mire ő felnevetett és
tudtam, hogy először a könnyű áldozattal kezdi. Hogy miért nem velem akar
először végezni? Egyszerű. Lenézett és meg akart ijeszteni – Na várj csak! – és
rohantam is oda a lányhoz, ő gyorsabb volt és elkezdett inni belőle. Bár nem
láttam, de hallottam a hangokat. Én rohantam oda, de ő nem mozdult és amikor
előkaptam a tört se mozdult. Lehet azt hitte, hogy egy egyszerű fegyver és
akárhogy próbálkozom nem érek el vele semmit. Csak hogy ez vámpírvadász fegyver
és megáldották. Bár a fa árnyékos oldalán állt, ezért nem láttam, de amikor
meghallottam a sikolyát tudtam, hogy célba találtam ő pedig rögtön el is tűnt.
Odarohantam a lányhoz és megnéztem a pulzusát, láttam, hogy még él. De eléggé
sápadt volt ezért rögtön orvoshoz kellett vinnem. Viszont nagyon fájt a karom
és alig tudtam megtámasztani ráadásul a tehetetlen testnél nincs nehezebb.
- Úgy tűnik nagyon szeretsz bajba
keveredni – Wayne hangját hallottam és megláttam az egyik lámpa fényébe. Most
igen mérgesnek tűnt és egy pillanatra meg is ijesztett. Úgy éreztem ő komolyan
tudna bántani – Segítek cipelni – sietett oda hozzám és felkapta a lányt,
mintha egy tollpihe lenne.
- Igen erős vagy – jegyeztem meg
mire csak ennyit válaszolt – férfi vagyok. Ciki is lenne, ha nem.
- Én még nem mondanám, hogy férfi
vagy, amíg középiskolába jársz – kötekedős hangulatomba voltam. Ez nem tetszett
neki, most először láttam grimaszolni.
- Én meg azt mondom igen ügyetlen
vagy – vágott vissza és gyorsan hozzátette – mármint nagyon béna vagy ha így el
tudtad vágni a kezed.
- Pfff – ennyit mondtam és ezzel
a minimális nőiességem is eldobtam. Síri csöndbe mentünk tovább, és amikor
megérkeztünk Wayne bevitte a lányt az igazgatóiba. Én csendben követtem őket,
hisz még mindig gyanakodtam rá, de amikor meggyőződtem, hogy a lány biztonságba
került gyorsan visszalógtam a szobámba. Másnap felkerestem Keira-t, hogy
megköszönjem neki, amit tegnap tett. Kopogtattam a szobája ajtaján, de nem
hallottam választ. Vártam egy kicsit és megint kopogtattam, de még mindig
semmi. Kissé megijedtem, hogy esetleg valami történt és benyitottam a szobába.
Nem volt bent senki, de égett a villany. Aztán hangokat hallottam a fürdőszobából,
ezért oda kopogás nélkül benyitottam. Keira-t láttam meg, amint az alkarján egy
sebet kötöz be, méghozzá egy éget sebet, aminek a közepén egy szúrás volt. Ilyet
csak egyetlen eszköz tud okozni, mégpedig egy szent tárgy és csak egyetlen
fajon. Mégpedig egy vámpíron. Akkor ő… Nem akartam beismerni, hogy egy
gyilkossal barátkoztam. Ráadásul egy vámpírral. Sose tudtam felvenni a semleges
arcot, ahogy most sem és ő ezt látta. Rögtön magyarázkodni kezdett én pedig
megpróbáltam eljátszani, hogy elhittem és még Jobbulást is kívántam neki. De
szerintem nem vette be, főleg azért, mert miután megköszöntem a tegnapit rögtön
kicsörtettem. Úgy éreztem nem bírok egy szobába meglenni vele. Egyrészt dühös
voltam magamra, rá és úgy a vámpírokra általánosságban. Aznap inkább kerültem
mindenki társaságát és próbáltam tervet kieszelni arra, hogy ölhetném meg.
Annyira vak voltam, hisz egyértelmű lett volna minden. Amióta megérkeztem
mindig kereste a társaságom, amit nem találtam furcsának, de mivel a többieket
taszítottam, ez igenis furcsa. Néha találkoztam vele este a folyosón és sose
kérdezte meg merre voltam. Ráadásul, amikor ki akartam menni tegnap nem
állított meg, pedig az lett volna a normális. Azt hittem, hogy jó fej és azért
nem avatkozik bele, pedig csak… Nem is gondoltam rá, mert hányingerem lett.
Amikor sikeresen elosontam a tanárok elől beosontam a szobámba és fogtam a
kistáskám, tele tömtem vámpírölő eszközökkel: egy csomó szentelt tőrrel és egy
üveggel, amit ha valaki meglátott volna igen kirázta volna a hideg. A
vámpírokat csak egy dolog tudja megmérgezni, a holtak vére, és volt nálam egy
kis adag, hogyha meg tudjam bénítani ellenfelem. Tegnap nagyon alábecsültem őt,
de most nem hagyom magam. Annyira könnyű volt kijátszani ezeket az amatőr
őröket. Csak kicsit kellett megfigyelnem őket és észrevettem, hogy nincsenek
túlzottan kiképezve, ráadásul elég sokszor lankadt a figyelmük, mert
unatkoztak. Most az igazgató mellé fogott. Amikor megérkeztem a helyszínre
elkezdtem előkészíteni a csapdát. Mindenhova fegyvereket rejtettem el, amiket
halott vérbe áztattam. Csak annyi volt a dolgom, hogy valamelyikkel megvágom
őt, akkor biztos lelassul és akkor esélyem nyílik megölni. De közben valamiért
könnyek égették a szememet, hisz valójában nem akartam megölni.
- A fenébe – dühösen letöröltem –
Mindig játszadoztak velem, akkor is, és most is.
- Ez nem igaz – hallottam meg a
hátam mögül Keira hangját. Magam mellé kaptam egy tört és elkezdtem hátrálni
tőle.
- Mégis mi nem igaz? – morogtam –
az hogy játszadoztál velem? Vagy az, hogy játszadoztál azokkal a lányokkal?
- Tudom, hogy annak tűnhet, de én
meg tudom magyarázni – kezdett bele mire én válaszolni akartam, de már nem
tudtam, mert valami hátulról megragadott és magával rántott. Először azt hittem
Keira, de miután láttam, hogy ő ugrik utánam, aztán a következő pillanatban
nekirepül egy fának mérges voltam magamra.
*Ő biztos, hogy vámpír, de nem ő
a gyilkos. Akkor Wayne? * - de reagálni se tudtam semmire, mert leütöttek
hátulról. Sötétség helyezkedik rám és képek villannak fel előttem. A régi
házunk, a szüleim, aztán a sok vér… arra ébredek fel, hogy valaki erőből
pofozott fel. Egy ismeretlen kis házikóban találtam magam és a fapadlón
hevertem. A kezemet és a lábamat kötéllel kötözték össze és itt-ott száradt
vért láttam. Nem tudtam, hogy még az iskola területén voltam, vagy már messze
onnan. Éreztem, ahogy a lábamhoz nyomódik a rejtett tőröm, de egyéb fegyverem
nem volt. Durandal valószínűleg ott maradt a táskám mellett. Egy erdőben
lehettem, mert az ablakból fákat láttam és valószínűleg egy erdészlakban a
kinézet alapján. Sötét volt, de a lakban egy ősrégi lámpa éget. Így most
láthattam a gyilkost, akinek hófehér bőre volt és vörös szeme, de mégse sima
vámpír volt, mert kihullott az összes haja és hegyesek voltak a fülei. Először
azt hittem egy démon, de amikor láttam a fogait tudtam, hogy vámpír. Bár
púposan járt, de még pislantani se volt időm olyan gyorsan váltogatta a
helyeit. Lassan méricskélt és közben elkezdett csorogni a nyála.
- Hát megint találkoztunk –
vigyorgott, amitől még rondább lett.
- Szerencsétlenségemre vagy
szerencsémre – ezt még én se tudtam eldönteni.
- Nekem szerencsémre. Kár lett
volna azért a finom véredért – közelített és én megpróbáltam rúgni, de ő kitért
és megragadta a csuklóm. Tudtam mi fog következni és el akartam rántani a
kezem, de nem sikerült. Szép lassan belemélyesztette a fogait a bőrömbe és
elkezdte inni a véremet. El akartam rángatni, de nem engedte és éreztem úrra
lesz rajtam a félelem. Nem a vámpírtól féltem, hanem a vérszívás hangját utáltam.
- Hát jó, ha nem engedsz el –
felemeltem a lábam és egy hatalmasat rúgtam a vámpír fejébe, amitől nem sokat
repült, de annyit igen, hogy egy kicsit messzebb kerültem tőle. Fel akartam
ugrani, de megszédültem és visszaestem, mert túl sok vért szívott tőlem. A
vámpír dühös lett, miután hirtelen mellettem termett hozzávágott az egyik
falhoz és éreztem, hogy a csontom tovább repedt, pedig kirögzítettem. Mindenem
fájt, de ő még belém is rúgott én pedig úgy éreztem, hogy többé nem tudok
felkelni.
- Hidd el, jobb, ha hagyod,
kevésbé fájdalmas – hörögte és most a másik kezem ragadta meg és abból szívta a
vért. Mivel az a kezem repedt meg egy kicsit könnyek szöktek a szemembe, ahogy
magához ragadta. Bár már mozogni se bírtam, de legalább a kezemről a kötél leszakadt,
amikor nekivágott a falnak. Úgy tűnt nem túl erős anyagból volt. Én próbáltam
úgy mozdulni, hogy ne vegye észre ahogy mozgom és elérni a combomhoz rögzített
kést.
* Ha lenne nálam egy kicsi a
holtak véréből… simán megtudnám ölni. De hogy lehet ilyen erős? Még a
legostobább vámpír, ami csak az erőnek és az ösztönöknek él se ilyen erős. Ő
meg még tele se szívta magát és tehetetlen vagyok* Észrevette, hogy mozgolódom
és nekivágott megint a falnak. Most viszont csak poénból, mert nagyokat
nevetett rajta én pedig csillagokat láttam, viszont a combom közül kiesett a
tőr mellém, így meg tudtam ragadni és amikor a nyakamhoz hajolt, hogy igyon a
véremből, ami a vámpíroknál a végső csapásnak számít, beleszúrtam a tőrt a
szívébe, amitől felordított. Nem sikerült átszúrnom vele egészen a szívéig,
ahhoz kicsi volt, de már majdnem sikerült, amikor is eléggé összeszedte magát,
a fájdalom ellenére és áthajított a házon én pedig olyan erővel csapódtam a
falnak, hogy majdnem elájultam. Ő mérgesen nézett rám én pedig vártam a véget.
A húgomra és az unokahúgomra gondoltam, hogy nem tudom őket megvédeni, amikor
hirtelen a vámpír feje csak úgy lehullott előttem. Döbbenten néztem, amikor is
megláttam a hátam mögött Wayne-t, akinek most vörösen világított a szeme.
- Tudtam, hogy vámpír vagy –
motyogtam, mire ő ott termett mellettem és óvatosan a karjaiba vett – Semmi
szükségem a segítségre, én is meg… - nem tudtam végig mondani, mert elájultam
és amikor magamhoz tértem a központba voltam, de nem is akármilyen központba, a
Mágia Világának Tanácsa központjában. A világunkban minden lénynek megvan a
maga kis országa vagy életmódja, amiről az emberek nem tudnak. Ez a tanács
uralkodik az egyensúly felett, védi a mágikus lényeket és arra törekszik, hogy
titkukat minél kevesebben tudják. A Vámpírvadászok Szervezete és a Mágusok
Szövetsége az alszervezetei, ennek a nagy tanácsnak. Sose gondoltam volna, hogy
ide kerülök. Amikor oldalra néztem láttam, hogy egy lány ült mellettem és
furcsa öltözetben volt. Vörös nadrágféle, fehér felső és egy fehér szalaggal
hátra volt kötve a haja.
- Ez egy miko öltözet, vagyis
japánban a papnők hordják – mondta miközben gyógyította a sebeimet. A szent
erőkkel megáldott emberek mindig elképesztettek, hisz rögtön begyógyultak a
sebeim.
- Köszönöm – mondtam, de kissé
feszélyezve éreztem magam, hisz a nyitott ajtóban több fiatal állt. Két hozzám
hasonló angol, egy japán, mint a lány volt és egy török, vagyis én annak
tippeltem. Eléggé mérgesen néztek rám és amikor láttam a lány arcát
kimerültséget, gondokat láttam rajta. De inkább nem is gondoltam bele, hisz
jobb ha nem folyok bele. Amikor befejezte mégegyszer megköszöntem.
- Ha bármikor szükséged van rám
vámpír ügyekben, nyugodtan keres. Cserébe a gyógyításért – mutattam fel a
kezem, mire meghallottam Wayne hangját.
- Te inkább ne ajánlgasd senkinek
a szolgálataid – megrázta a fejét – te még messze nem vagy azon a szinten – én
mérgesen meredtem rá és Keira-ra, aki ott állt mellette. Láttam, hogy a lány, ebből
inkább kimaradt és a többiekhez csatlakozva távozott. Még mielőtt kiment
hozzátette, hogy majd szólni fog, ha szüksége lesz rá. Kettesben maradtam két
vámpírral és nem tudtam, hogy most kétségbe essek vagy ne. Keira ugyanúgy
nézett ki, mint eddig csak most levetette az unalmas egyenruhát és egy csinos blúz
és farmer volt rajta. Wayne szintén levetette az egyenruháját. Most póló és
szintén farmer volt rajta. A szoba nagyon egyszerű volt, fehér falak, egy
vaságy, asztal, szekrény, mint egy tipikus korházi szoba. Amikor ideges voltam
mindent felmértem, ez rossz szokásom volt, de ezt ők is észrevették. Láttam
Keira arcán, hogy meg akar szólalni, pedig neki eddig nem esett nehezére. Végül
Wayne szólalt meg.
- Ebben a szobában nincs fegyver,
bár nem mintha sokra mennél velük ellenünk – jegyezte meg gúnyosan én pedig
mérges lettem.
- Wayne, ne kezdd! – szólt rá
Keira, de akkor már késő volt és annyira ismert, hogy ezt tudja.
- Bármikor kiállok ellened –
ugrottam fel és tudtam, hogy semmi esélyem, de ezt sose ismertem volna be,
főleg nem a hozzáhasonlók előtt – ő erre a hátam mögé került még sokkal
gyorsabban, mint az a szörnyszerű és hátulról lefogott, magához szorított.
- Látod, ennyi lenne téged
kiiktatni – közel emelte a száját a nyakamhoz és éreztem a szemfogát – és
rögtön tudnám inni a véred – ekkor Keira termett mellettünk és kiszabadított
Wayne kezéből.
- Ne csináld ezt – parancs és
kérlelés is hallatszott a hangjában, mire Wayne befejezte. Ezt követően
mindketten leültek velem szembe egy székbe és lemagyaráztak mindent. Teljesen
ledöbbentem, amikor hallottam, hogy ők tisztavérű vámpírok. A különbség köztük
és az egyszerű vámpírok között, hogy őket nem csinálták. Ők születtek és
ugyanúgy dobog a szívük, van vérük, mint nekünk, mégis igénylik a vért, mint az
egyszerű vámpírok. Azt senki se tudta honnan származtak, de tulajdonképpen,
akit ők változtattak vámpírra azokat neveztük mi úgy, hogy egyszerű vámpírok.
Az egyszerű vámpírok nem bírják a fényt, lebénítja őket a holtak vére és
elpusztítja a szent erővel ellátott fegyverek. Ez a tisztavérűekre is igaz, de őket
szinte lehetetlen megölni, hisz ezekből akkora mennyiségre van szükség. Illetve
az ő képességeik messze meghaladták az ő képességeiket. Viszont nagyon ritkák
is, mivel csak pár klán van belőlük és szigorúan egymás között házasodtak, hogy
bővüljön a fajtájuk. Persze náluk is tilos volt családtagokkal házasodni.
- Várjatok, akkor az a valami egy
tisztavérű volt? – kérdeztem meg miután feldolgoztam az első mondatot.
- De hát ő sokkal gyengébbnek
tűnt, mint Wayne – jegyeztem meg, mire Wayne elégedetten kihúzta a mellkasát és
látszott tetszett a megállapításom.
- Igen, igazad van –
legszívesebben felképeltem volna olyan nagyképűen magyarázott – ő egy kísérlet
félresikerült eredménye.
- Kísérlet? – kérdeztem és ekkor
mindketten megeskettek, hogy ezt nem mondom el, de kutatják a módszert, hogy
lehetne tisztavérűeket létrehozni anélkül úgy, mint ahogy ők az egyszerű
vámpírokat hozzák létre. Az a valami egyszer ember volt, de vámpír akart lenni,
végül egy kísérlet áldozata lett.
- És ezt engedélyezik? – háborodtam
fel.
- Igen, hisz fajtánk kihalóba
van. Nem azokra gondolok, akiket ti egyszerű vámpírnak neveztek, hanem mi ránk,
tisztavérűekre – erre nem mondtam semmit, mert nem volt mit. Én azon fáradoztam
már évek óta, hogy irtsam őket, a károsakat, akik embereket ölnek ők meg még
nehezítik a dolgom, ráadásul törvényesen!
- Értem – ennyit mondtam és ez
mindent elmondott a véleményemről. Wayne megint paprikás kedvébe lett.
- Lehet, hogy te úgy tekintesz
ránk, mint szörnyetegekre, de…
- Nem vagyok hajlandó veled tárgyalni
– vágtam közbe – mert igazad van, szörnyek vagytok, akik belőlünk élnek és
minket gyilkoltok – emeltem fel a hangom, mire láttam, hogy Keira fájdalmas
képet vágott. Őt valamiért nem akartam megbántani, de tényleg ezt tartottam
róluk.
- Én sose öltem meg egy embert
sem és Keira sem – felemelte a hangját ő is, de még mindig nem féltem tőle.
- Nem, de a hozzátok hasonlók
igen. Meg mi rá a bizonyíték, hogy ti sem? Lehet, hogy ügyesen csináljátok.
Köszönöm, hogy megmentettetek – tettem hozzá, mert tényleg éreztem hálát, de
akkor sem békéltem meg velük – de felesleges volt és nem is akarok veletek
tovább tárgyalni.
- Szerintem visszavehetsz ebből a
beképzelt stílusból, mert majdnem kiszívta az összes véred – amikor meglátta a
kétségbeesett arcom így szólt – ne aggódj nem lettél vámpír. De szerintem
örülj, ha pár hónapig kibírod a szakmában.
- De ez kivétel volt, eddig
mindet – ekkor Wayne közbevágott.
Hallottam, hogy a szervezet
vezetője a nagybátyád. Nem lehet, hogy csak azért voltál sikeres, mert olyanokat
választott ki, amiket meg is tudsz csinálni? – ez olyan volt, mintha képen
vágott volna. Ebbe bele se akartam gondolni, de lehet volt benne valami. Főleg
a mostani ügynél nyújtott teljesítésem – Mindenesetre – folytatta – ne aggódj
nem akarok több időt a közeledben tölteni.
- Wayne – szólítottam meg mire
megállt – Tudod – kezdtem nagy komolyan – ha velem beszélsz akkor nekem is
inkább azt a bamba vigyort mutasd, mint a többi lánynak. Ennyi tiszteletet
megérdemlek. Vagyis ne, mert egy Casanova vámpír ijesztőbb, mint egy bulldog
kinézetű vámpír – ezt úgy éreztem, muszáj hozzávágnom. Gyerekesen viselkedtem,
de jól esett. De célba is találtam vele.
- Tudod miért nem mutatom az a
„bamba vigyort” a közeledbe? Mert nem érzem úgy, mintha egy lány társaságában
lennék. Inkább egy pattogó bolhát látok – ezzel kiviharzott, de mégis sikerült
úgy becsapni az ajtót, hogy ne törjön ki.
- Hát ezt most visszakaptam –
állapítottam meg hangosan, mire Keira-ból kitört a nevetés. Egy kicsit én is
elmosolyodtam. Ostobaság, de ha ő van mellettem, elfelejtem, hogy mi ő és miért
lettem vámpírvadász. Mindig emlékeztetni kellett magam rá – Keira – szólítottam
meg mire ő feszülten fordult felém – Köszönöm – csak ennyit mondtam, mire ő
biccentet és elment. Pár napot töltöttem itt mielőtt visszamentem a
Szervezethez. Tulajdonképpen nem a Szervezet központjába mentem, hanem haza
nagybátyámhoz, de majdnem olyan. A tipikus angol ház: egy kétemeletes fehér
családi ház, egy kisebb kerttel és egy kutyával. A nénikém boldogan fogadott és
megkérdezte, hogy ment a tanulmányi utam, mivel ő erről az egészről semmit sem
tudott. Nem szerettem neki hazudni, de nagybátyám meg akarta őt óvni ettől az
egésztől. Sajnos a húgom már nem tudtam boldog tudatlanságba tartani, hisz
évekkel ezelőtt ő is ott volt, azon a végzetes napon. Az unokahúgom is sajnos
tudott az egészről, de szerencsére mindkettejüket távol tudtam tartani az
egésztől. Az emeleten volt a nagybátyám dolgozószobája. Ügyvéd volt és a
szobájába néha fogadott ügyfeleket, így ahhoz mérten rendezte be. Szép szőnyeg,
ízléses fafaragású asztal, és két nagy karosszék, egyik az asztal mögött a
másik azzal szemben. Amikor bementem köszöntem neki és lehuppantam a
karosszékbe. Ő velem szembe ült és én rögtön beszámoltam neki az eseményekről.
Nem nagyon dühös lett a kísérletek hallatán, de mi semmit sem tehettünk a
Tanács döntéseivel. Majd rákérdeztem arra is, amit Wayne mondott.
- Szóval tényleg igaz? Direkt
küldtél egyszerűbb küldetésekre? – ő némaságba burkolózott, de amikor kerülte a
választ tudtam, hogy ez igaz.
- Azt hiszem megint elkövettem
azt a hibát, amit évekkel ezelőtt is – állt fel és nézett ki az ablakon –
Tudod, a mi családunk több száz éve vámpírvadászok közé tartozott. Amikor én az
lette, az öcsémet, vagyis az apádat szerettem volna ettől a világtól megóvni,
ezért elhallgattam még a létezését is. De sajnos ez kevés volt. Nem tudom, hogy
csak a véletlen miatt, de vagy szánt szándékkal… de amikor megölték őket –
elcsuklott a hangja és az én szememet égették a könnyek – szóval úgy döntöttem,
hogy inkább tudjon mindenki többet, mint kevesebbet. De megint ezeket a hibákat
követem el, hisz nem mondok el semmit a feleségemnek és még téged is védelek.
De te is ugyanezt a hibát követed, amikor vállaltad, hogy minden kötelességet
vállalsz a húgod és az unokahúgod helyett is.
- És én ezt még mindig így tartom
helyesnek. Bár normális élete egyiküknek se lehet, de legalább normálishoz
közelítő életet szeretnék nekik.
- És itt a probléma. Ki tudja,
hogy meddig élünk, ki tudja meddig leszünk a közelükbe. Vajon mindig meg tudjuk
őket védeni? – nem szokott nagybátyám ennyire érzelmes lenni, ez megdöbbentett
– szóval hogy döntöttél? – kérdezte tőlem.
- Tartom magam az eddigi
álláspontomhoz – fogalmaztam meg szépen – de szeretném ha mostantól sokkal
nehezebb küldetésekre küldenél és sokkal nehezebb edzéseken vehessek részt.
Szeretném akár a tisztavérűekkel is felvenni a versenyt.
- Még ha ez lehetetlen? – fordult
felém.
- Még ha ez lehetetlen akkor is –
erre elmosolyodott és azt mondta kapok egy hét pihenőt és utána neki is
kezdhetek az új edzésmenünek. Miután elköszöntem tőle bementem a fürdőszobába
és zuhanyozni kezdtem. Átgondoltam az eddig történteket és megfogadtam magamnak
pár dolgot.
*Erősebb leszek a szüleim
kedvéért is. Megvédem húgom és unokahúgom. Sose leszek szerelmes és sose lesz
családom – ezt főként azért fogadtam meg, mert én nem akarok ilyen
bizonytalanságba se pasit és később se férjet, se gyerekeket – és az utolsó,
hogy többet nem engedek egy vámpírt se a közelembe * - itt főként Keira jutott eszembe. Bár nem tett
semmit, sőt sokat segített de miatta meginogtam és ezt nem engedhetem meg
magamnak. Zuhanyzás közben elsírtam magam több dolog miatt is. De ez kellett,
hogy újult erővel mosolyoghassak a családtagjaimra és újult erővel vághassak neki
a harcnak. Miután megnyugodtam elégedetten ezt gondoltam:
* Reszkessetek vámpírok, hisz ha
egyikőtöknek is megfordul a fejében az emberek megölése én ott leszek. Én
leszek a legrettegettebb vámpírvadász! Megvédem a családom és az ártatlan
embereket, nehogy úgy járjanak, mint én* - bár ez igen hősiesnek hangzott és
nehezen megvalósíthatónak, de már nem akartam visszafordulni. Miután ezt
elhatároztam magam, teljes szívemből tudtam a családomra mosolyogni, és teljes
erőből tudtam neki kezdeni célom megvalósításának.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése