Silver Moon 1. fejezet

Aden

A telihold arany színben ragyogott az őszi éjszakában. Hűvös szél belecsapott az arcomba és egy kellemetlen szagot hozott magával. Csak sétálni indultam, hisz nem rég változtam vissza és fejeztem be a vadászatot. Egy vérfarkas élete sose volt könnyű. Mindenféle feltűnés nélkül be kellett illeszkedni a társadalomba, miközben időközönként muszáj volt vadászni az erdőben. Akár ember akár farkas alakban voltam a lelkem és a gondolataim emberé voltak. Ennek ellenére gyakran rám törtek állati ösztönök is. Mindig éberen figyeltem környezetem, érzékszerveim élesebbek, erőm sokkal nagyobb, mint az átlagos embereké és vérre szomjaztam. A bennem élő farkas nem nyugodott, míg nem jutottam vérhez. Állati vér is megfelelt, ezért mindig a környező erdőkben vadásztam. Szerencse, hogy ezt a kisvárost hegyek és erdők veszik körül. De ha nem csillapítottam volna vérszomjam, egy idő után emberekre vagy vámpírokra vadásztam volna. Embert sose öltem és azt szerettem volna, ha így is marad. Amikor még a falkámmal voltam rengeteg vámpírt legyilkoltam. És mást is. Ezért is szöktem el, hogy békére, nyugodt életre leljek, kiszakadjak a világból, amibe a sors kényszerített engem. Végre sikerült, de úgy tűnt ennek ismét vége. Követtem a kellemetlen szagot. A kivilágított főutcán rengeteg ember sétált. Az egymás mellett sorakozó boltok kirakatai előtt fiatal párok vagy kisebb csoportok álltak és nevetgéltek. Volt, aki egyszerűen sietett haza, volt, aki szórakozni készült. Ahogy a nyüzsgést egyre inkább magam mögött hagytam a szag egyre erősödött. A fő utca két mellékutcában folytatódott. Baloldalra fordultam és ott folytattam az utam. Itt egyszerűbb és lepukkant házak váltották egymást. Az utca kihalt, egy - két embert lehetett látni erre. Nem épp a biztonságos részekhez tartozott, de szóváltásokon kívül nem igazán történt semmi. A végére értem, ahol egy gyanús ház állt. A tetőn lyuk tátongott, a kert gyommal és növényekkel teli volt. A festék már rég lepattogzott és látszott, régóta nem lakják. Megálltam, mivel tudtam, célomhoz érkeztem. Átlendültem az alacsony kerítésen és a földre huppantam. A kertben állt egy fa és alatta rengeteg levél különböző színekben pompázott. Odasétáltam és beigazolódott a gyanúm. A kupac alól egy láb lógott ki. Félresöpörtem a leveleket és egy nő holtestét találtam. A húszas éveiben lehetett és irodában dolgozhatott. Az öltözetéből ezt állapítottam meg. A nyakán két kis lyukat láttam és nem is kellett gondolkoznom rajta mi ölthette meg.

- Azt hittem ez egy vámpíroktól mentes terület. Mit kereshetnek itt? – beleszagoltam a levegőbe és egy ismerős illat csapta meg az orrom – Mit akarhat már megint az a fickó? – gondolkodtam hangosan. Elővettem a telefonom és kihívtam a rendőrséget. Miután letettem gyorsan elindultam, mielőtt még ideérnek. Egyenesen haza mentem, hisz semmi kedvem nem volt belekeveredni ebbe az egészbe.

Elissa

A ház az éjszaka csöndjébe burkolózott. Bátyám még nem ért haza, úgy tűnik, megint túlórázik. Kintről csak a hűvös szellő suhogását lehetett hallani, néha egy-egy ág kopogott az ablakon. Próbáltam az alvás tudatlanságába merülni, de nem ment, pedig már kiskorom óta gyakran maradtam egyedül otthon. Távolról hallottam a rendőrök szirénáját. Felültem és felkaptam magamra a széken heverő köntöst, mert hirtelen kirázott a hideg. A szobám egyszerű volt, mint akármelyik átlagos lakásban. Talán egy kicsivel kisebb. Az ablak mellett állt az ágyam, mellette volt egy asztal és egy szék. A falak tengerkék színben tündököltek. A vízpartra emlékeztettek, ezért is ragaszkodtam hozzá. A hold rávilágított a polcomon sorakozó könyvekre. Levettem egyet és elkezdtem lapozgatni. Majdnem mindet tudtam fejből annyiszor olvastam őket, de most muszáj volt valamivel elterelni a figyelmem. A kezembe kiskorom kedvenc könyve a „Varázslatok világa” került. Valamiért mindig is imádtam ezt a könyvet. Egy olyan világról, társadalomról szólt, ami valóságban biztos nem létezett. Vámpírok, boszorkányok, vérfarkasok és más egyéb hihetetlen varázslények éltek az emberek között, mégis saját társadalmat alkottak. A legendáikról szólt ez a könyv. Még anyukámé volt, aki sajnos tíz éves koromban meghalt apukámmal együtt egy balesetben. A bátyám, aki ekkor 15 volt munkát keresett és iskola mellett engem is nevelt. Azóta nem olvastam ezt a könyvet, ezért nagyon meglepődtem, amikor a kezembe akadt. Kiskoromban hittem benne, de ma már csak mese volt számomra. Bár az is lehet, hogy csak anya miatt nem olvastam. Gyorsan visszaraktam, mielőtt jobban belemélyedek gondolataimba. Odasétáltam az ablakhoz és kinéztem rajta. Kiskoromban gyakran vártam így a bátyám. Az utcán teljesen kihalt volt, csak a lámpa világított odakint. Hirtelen egy alak tűnt fel az nagy ürességben. Egy fiatal férfi farmerben és fekete ingben, hosszú, göndör haját hátra fogta. Nekem a tipikus latin nőcsábászok jutottak róla eszembe. A megjelenésén kívül egyszerű férfinek tűnt. Mégis a hidegrázás megint elkapott. Nem elég, hogy ilyen későn az utcán járkált, de még valamit dúdolt is. Bár magát a dalt nem hallottam, mivel a második emeleten voltam és az ablakot be is zártam a hideg miatt, de láttam, hogy mozgott a szája. Egyre inkább egy szadistára emlékeztetett. Gyorsan megráztam a fejem és megpaskoltam az arcom.

- Ne légy paranoiás – emlékeztettem magam – túl sok CSI-t nézel – mondtam halkan. Ekkor a férfi, mintha csak meghallotta volna felnézett rám, egyenesen a szememben és rám mosolygott. Attól a mosolytól a vér is megfagyott az ereimben, majd a férfi tovább sétált. Én csak néztem magam elé, majd gyorsan berántottam a függönyt.

„ Na, jó – gondoltam magamban – most már biztos nem nézek krimit lefekvés előtt. Hogy lehetek ennyire ijedős – morogtam. Visszadőltem az ágyamba és magamra húztam a takaróm. Reggel arra ébredtem, hogy a bátyám költöget.

- Elissa! Kelj már fel – rázogatott finoman – el fogsz késni – próbálkozott felkelteni. Ránéztem az órámra és rögtön felpattantam. Végig rohangáltam a házat és próbáltam tökéletesíteni a reggelizés közben felöltözés művészetét, de nem igazán sikerült. Az iskola szerencsére 10 percnyire volt tőlünk. Futással sikerült 5 percre lecsökkenteni. Amikor beértem az osztályba hatalmas tömeg állt a padom mellett. Nagyot sóhajtottam és próbáltam leülni a padomban. Már megint kezdődik…

Aden

Mindig is utáltam iskolába járni, de ha normálisnak akartam tűnni, ezt kellett tennem. Amikor az emberek odajöttek hozzám mindig mosolyogtam és kedves voltam velük. Próbáltam mindenkivel jó kapcsolatot kialakítani jóba lenni, de mindig tartottam a kellő távolságot. Mégis egyszer csak azt vettem észre, hogy az osztály nagy része befogadott és keresték a társaságom. A lányok is néha-néha összesúgtak a hátam mögött, röhögcséltek, és amikor rájuk néztem gyorsan elkapták tekintetük vagy hosszan rám mosolyogtak. Sose értettem miért csinálták. A fiúk is odajöttek beszélgetni és gyakran elhívtak a suliban egy-két sportmeccsre. Azokra általában elmentem, hogy ne keltsek feltűnést, de vissza kellett fognom magam, hogy ne verjem meg mindig az ellenfél csapatát. Az ember fiúk között is vannak tehetségesek, de egyikük se olyan gyors vagy erős, amihez hozzá kellett szoknom. Ilyenkor gyakran hiányoltam a falkát, ahol éltem. Ott sose kellett ilyenekkel foglalkoznom.  Csak egy dologban volt szerencsém: az pedig az ülésrend. Az osztályteremben 3 padsor volt és egyszemélyes padok. Én leghátul az ablak mellett ültem, így órán nem kellett megjátszanom magam. És csak egy mellettem ülő ember volt, egy lány. Hosszú, egyenes, barna haját mindig lófarokba fogta. Általában egyszerűbb ruhákat hordott és nem olyan kihívóakat, mint a többi lány. Zöld szeme volt, ami emlékeztetett az erdő zöld lombjaira. Mindig köszönt nekem és rendes volt velem, de a kapcsolatunk eléggé tárgyilagos volt. Ő azok közé a kevés ember közé tartozott, akik kilógtak az osztályból. Valamikor a tekintetünk összetalálkozott, de se ő se én nem érdeklődtünk egymás felől. De ez pont így volt jó nekem. Nem szerettem volna senkihez közelebb kerülni, hisz ez csak nekem lenne később hátrány. Most is minden ugyanolyan volt, mint eddig egészen addig, míg be nem csengettek. Leült a padjába és szokás szerint köszöntött, de ekkor megcsapott egy furcsa szag. Egyértelműen egy vámpír szaga. A tenyerembe hajtottam az arcomat mire ő odafordult hozzám. Nem is tudom mikor volt utoljára, amikor beszéltünk:

- Csak nem rosszul vagy – kérdezte aggodalmasan.

- Semmi – válaszoltam – csak a sors űz gúnyt velem. Megint – ezt már inkább magamnak motyogtam, de úgy tűnik meghallotta, mert válaszolt rá.

- Gyakran szokta másokkal is – utána kicsit ironikusan hozzátette – biztos ez a hobbija – ezzel a kijelentésével nem tudtam mit kezdeni, de inkább nem is törtem rajta az agyam. És próbáltam kitörölni a fejemből az előbbi szagot, de olyan erős volt, hogy egész órán majd meg fulladtam.

*Hogy lehet ennyire rémesen büdös szaguk? És miért ilyen erős ezen a lányon? Biztos nagyon közel került egyhez. Jobb lesz tőle is távol maradni. Bár nem akarom magára hagyni, de kénytelen vagyok. Ha használom az erőm, akkor felfigyelnek rám és semmi kedvem a zűrhöz.* - tépelődtem magamban egészen addig, amíg meg nem hallottam a tanár hangját.

- És mi a kérdésre a válasz, Mr. Lemmer? – szegezte rám a tekintetét. Egy magas férfi volt, aki fiatal kinézete ellenére középkorú volt. Mindig farmerben és különböző színű pólókban járt be tanítani télen-nyáron. Bár az ember azt mondaná, hogy tipikus tesi tanár, mégis történelmet tanított. Mindig próbált uralkodni az osztály felett és általában sikerrel. Sose bírtam, mert mindig is alfa hímnek képzelte magát. Ezzel nem lenne nagy gond csak én tényleg az voltam és a bennem lakozó farkast mindig is nagyon zavarta, ha uralkodni próbáltak felette.

- Mi volt a kérdés Wymer tanár úr? – hallottam az élt a hangomban. Ennyit arról, hogy egyszerűen beilleszkedem az iskolás életbe.

- Talán figyelnie kéne az órámon és hallaná is a kérdést – hallottam, hogy „Mr. Én Vagyok A Legjobb” elkezdte az erejét fitogtatni, Nagyon nem jó ötlet.

- Sajnálom, annyira lekötött ez az érdekes óra és annyira belemerültem az anyagba, hogy nem is hallottam a kérdést – próbáltam normálisan felelni, de hallottam a harciasságot a hangomban.

- Akkor tudna válaszolni arra, hogy mikor is volt Bastille ostroma? – emelt a hangján.

- De hát nem is ezt vesszük – tiltakoztam.

- Én kérdezek, maga válaszol – vetette oda nekem. Éreztem, hogy elönt a düh. A kezem összeszorítottam a pad alatt, ezzel is nyugtatva magam. Azt hittem, hogy jól uralom a farkasom, de ezek szerint még mindig vannak, akik ki tudnak hozni a sodromból. Bár mondták az idősebb farkasok, hogy mindig legyünk résen, mert a farkast teljesen sose fogjuk uralni. Nem hittem nekik, de mégis igazuk lett. Ekkor hirtelen Elissa felszólalt mellettem.

- 1789. július 14-én volt Mr. Wymer – minden tekintet felé szegeződött még a tanáré is.

- Tessék – kérdezte értetlenül.

- A Bastille ostroma 1789. július 14-én volt Wymer tanár úr – ismételte meg.

- Köszönöm, Miss Kinsley. Mr Lemmer-nek is tanulnia kéne magától – jegyezte meg, majd diadalittasan folytatta az órát. Szerencsére senki se vette észre a néma párharcunk. Szünetben kimentem a levegőre, hogy kiszellőztessem a fejem. Bár már nem éreztem magam dühösnek, de mostantól jobban kell figyelnem. Becsuktam a szemem és nagyon szívtam a levegőből. Az udvar nagy volt, tágas, a sok fával és paddal egy parkra emlékeztetett. Az erdő is közel volt, ezért is választottam ezt az iskolát. Legalább közel érezzem magam hozzá, ha már nem lehetek ott. Hirtelen az orromat megcsapta ismét az az undorító bűz, és amikor kinyitottam a szemem Elissa állt mellettem. Vajon mikor tűnik el végre belőle ez a rémes illat?

- Szerintem abba kéne hagynod – szólított meg.

- Mégis mit? – fogalmam se volt miről beszél. Mint ahogy sosem.

- A kakaskodást a történelem tanárral. Nem tudom mi köztetek ez a macsóharc, de jobb, ha te engedsz. Bár már egy ideje itt vagy, de vigyázz vele! Most elengedett, de legközelebb nem fog – közölte velem – nos ennyi lenne. Szia! – hátat fordított.

- Ez téged nem érint, akkor mégis miért szóltál nekem? – a végét próbáltam lazára venni, de nem ment. Úgy tűnik mégis valaki észrevette. Éreztem, hogy valamiért kezd lehullani az álcám. Mégis mi van velem?

- Ne is törődj vele – intett hátra  – vedd úgy, hogy csak diáktársi kötelességem teljesítettem.

Elissa

Fogalmam sincs miért segítettem Adennek és később miért osztottam ki. Talán felidegesített a tanár fölényes viselkedése. Mindig is erős igazságérzetem volt, ezért nehezen tűrtem az igazságtalanságot. Talán csak megsajnáltam a szomszédomat. Láttam, hogy kezd kijönni a sodrából és ilyennek még a fél év alatt, amióta itt tanul sose láttam. Mindenesetre jobb, ha távol maradok tőle. Ő és én más körbe tartozunk és ezt jobb is így hagyni. Szerencse, hogy csak ezt kérdezte, mert épp a minap láttam a tévében egy dokumentumfilmet és erről is szó esett. Ha mást is kérdezett volna, akkor eléggé megjártam volna. Előkaptam a jegyzetfüzetem és még egyszer átnéztem a bevásárló listát, amit összeírtam. Mindig ezt csináltam, ha ideges voltam: elkezdtem valamit olvasni, mindegy, hogy mit csak valamit. Néha tiszta flúgosnak éreztem magam emiatt. Gyorsan megráztam a fejem és próbáltam a délutánra koncentrálni. Ma egy kis közértbe megyek dolgozni és ott magamnak is meg tudom venni a fontos dolgokat. Így legalább segítek egy kicsit a bátyámnak is, de az igazság az, hogy szerettem ott dolgozni. A bolttulajdonos nagyon kedves és a lánya a legjobb barátnőm. És az egyetlen. Régebben jól kijöttem az emberekkel, de egy idő után meguntam a felszínes kapcsolatokat. Alig vártam, hogy beszélhessek vele egy jót. Visszamentem az osztályba, és amikor beléptem senki se nézett felém. De én pont ezt szerettem, mert így el tudtam kerülni a gondokat. Gyáva felfogás, de a túléléshez ez kellett. Nem tudtam nem észrevenni, hogy az osztályban vannak hozzám hasonlók. Voltak, akik csoportokba tömörültek és így élték túl az egészet. Voltak, akik, mint én egyedül vészelték át az iskolát és alig várták, hogy hazamehessenek. De voltak olyanok, akiket piszkáltak, igaz csak szóban, de ők általában nem maradtak sokáig. Az iskolában mindenki el volt ájulva a mi osztályunktól és többen is szerettek volna ide járni. Én sose értettem őket, mert én egyik embert se láttam különlegesnek. Igaz, különösebben rossznak se, hanem csak átlagos embereknek. Végre kicsengettek és rohantam is ki a teremből, amikor Karen megfogta a karom. Ő is az egyik osztálytársam és hozzám hasonló. Csak párszor beszéltünk, de szimpatikus lány. Rövid szőke hajával és divatos öltözködésével mindenki azt hinné, hogy egy pompon lány, de ők mind nagyot tévedtek. Egy rövid farmerszoknyát és egy rózsaszín blúzt viselt, a nyaka köré egy kis rózsaszín sál volt kötve. *Hogy nem fagy meg? - végig néztem magamon és rajta majd megállapítottam magamban – a divatért meg kell szenvedni – odafordultam hozzá és belenéztem zöld szemeibe. Ez az egyetlen, amiben hasonlítottam erre a divatbabára. Bár divatbabának hívtam mindig magamban, de valójában egész jó benyomásom volt róla.

- Szia! – köszönt rám – Lenne egy perced?

- Persze, mondd csak – tudtam le röviden a választ.

- Öhm… - úgy tűnt, mintha zavarban lenne – hallottam te jó vagy történelemből. Én meg elég vacakul állok belőle. Lehet meg is fognak húzni, így arra gondoltam…

… hogy segítsek neked? – fejeztem be a mondatot, mire ő bólintott egyet. Segíteni akartam, de majdnem minden nap dolgoztam és általában 6-7 körül végeztem.

- Tudod, én szoktam dolgozni részmunkaidőben és általában későn végzek – majdnem oda kaptam a fejemhez, mert ez nagyon úgy hangzott, mintha le akarnám rázni.

- Nekem este is jó csak lécci segíts – kérte kétségbeesetten. Ez nagyon meglepett, mert ő pont annak a típusnak tűnt, akit az egész marhára nem érdekel. Úgy tűnik nem szabad látszat alapján ítélni.

- Hát, ha jó neked, akkor ma 7 körül átugrok hozzád és segítek.

- Tökéletes. Nagyon köszi! Akkor várlak – integetett és elment.

- Oké – gondoltam magamban – ez a nap már ennél furcsább nem lehet – de nem elmélkedtem tovább ezen. Ránéztem az órára és rájöttem, ha nem sietek még elkések. Futottam lélekszakadva, közben hallgattam, ahogy a cipőm koppan az ismerős macskaköveken és utcákon. Épp a kezdés előtt egy perccel estem be. Bár Ms. Osmer-t, Hana anyját nem jellemezte a zsörtölődés és velem különösen elnéző volt, de azért elvárta a pontosságot. A bolt elég kicsi volt, de szerintem pont megfelelő. A bejáratnál állt a pénztár és nem messze tőle, a bolt közepén három polc, amire különböző élelmiszereket raktak. A bolt egyik sarkában állt egy hűtő, ahova a tejet meg a tejtermékeket rakták, a másik sarokban pedig egy polc, ahol a kenyér és egyéb pékáruk voltak. A falban volt egy ajtó, ami eredetileg raktárként szolgált és ott át tudtunk öltözni. Mindig oda mentem be, hogy lerakjam a táskám és felvegyem a kis fehér köpenyt, amin a bolt emblémája díszelgett. Egy egymásba olvadó piros WO, ami úgy nézett ki, mintha egy pecsét lenne. Nagyon hasonlított a régi kalendáriumokban található írásra. De a boltot a helyiek egyszerűen Osmer kisboltnak hívták. Hirtelen kinyílt az ajtó és Hana sétált be. Amikor megláttam, rögtön a nyakába ugrottam és alig vártam, hogy elmeséljem mi történt. Ő nevetett és megölelt, de egy pillanatra megrándult az arcizma. Már régóta ismerem és rögtön észrevettem.

- Mi a baj? – nem szerettem köntörfalazni.

- Semmi… csak… hirtelen egy rossz érzésem támadt.

- Már megint a hatodik érzéked? – bár én sose hittem az ilyenekben, de ebben igen. Hana olyan hatodik érzékkel rendelkezett, hogy meg tudott kisebb dolgokat mondani, amik történtek és történni fognak. Bár el se tudtam képzelni, hogy. Kicsit megveregettem a vállát és biztatóan mosolyogtam rá.

- Biztos nem történt ma semmi furcsa? – kérdezte aggodalmaskodva. Sajnos beletalált, de úgy döntöttem hazudok neki egy kicsit, hogy megnyugodjon.

Nem, semmi különös. Csak a szokásos, a sok izomagyú és pompon lányok – füllentettem, de közben olyan erősen belecsíptem a saját bőrömbe, hogy majdnem kiserkent a vérem. Hana az egyik ember, akinek sose hazudtam. Rettentően rosszul éreztem magam. Eddig egyszer fordult elő, amikor füllentettem, de akkor is csak azért, mert féltem a haragjától. A bárány egy oroszlánt takart. Ő az egyetlen barátom, így teljesen kizártam magamból a lehetőséget, hogy ne legyek őszinte. Ő el is hitte, amit mondtam, így egész nap a lelkiismeret furdalt. Az este hamar eljött. Elköszöntem és siettem az osztálytársamhoz. Még sose beszéltünk, de amit egyszer megígértem, azt meg is tartom. Séta közben egy cetlit tartogattam a kezemben, amire még a címet írtam. Amikor jobban megnéztem észrevettem, hogy ez a ház nincs túl messze tőlünk, mégis egész kívülre esett. Hamar odaértem és Karen ajtót nyitott és amint megláttam, akkor hirtelen rossz érzés fogott el. Szőke haja akármennyire is szép volt, most kissé kócosan állt. A ruhája ugyanolyan makulátlanul állt rajta, de amikor beinvitált, mintha láttam volna egy szakadást. De próbáltam nem figyelni rá. A házuk egy kétemeletes családi ház, ami előtt egy hatalmas kert terült el. Ott rengeteg gyönyörű virágágyás és néhány fa díszelgett. Bár most az ősz miatt mind pompáját vesztette. A ház szép, faépítésű volt, kicsit emlékeztetett egy weekend házra. Belül viszont egész egyszerű volt. Egy hosszú előszobában kezdődött, ahol több ajtó is volt és az előszobából rögtön el lehetett jutni a második emeletre. Engem Karen az előszoba ajtai közül az egyikbe vezetett. Ekkor egy nappali tárult elém. A nappali közepén egy hatalmas, bolyhos, krémszínű szőnyeg takarta a padlót. A fapadló erős barna színben tündökölt. A vendégeket egy üveg asztal és sok kisebb fotel fogadta. A bútorok színe szintén ilyen krémszínű volt, mint a szőnyegé és a falban egy kandallót vájtak. Az átlagost most már vissza kellett vonnom. A szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes és hirtelen alakokat láttam a fotelekben ülve. Mind ismeretlenek voltak, de biztos láttam már őket az iskolában. A legnagyobb fotelben ülő személytől viszont elkapott a hidegrázás. Ugyanaz a férfi volt, akit nem rég este láttam az ablakból. Az arca ismét ijesztő mosolyra húzódott. Én kicsit meghátráltam és Karen felé fordultam:

- Ők a barátaid – a hangom macskanyávogásnak hangzott – bemutatnál nekik?

- Nem szükséges – válaszolt monoton hangon és közben a szeme homályos volt – nemsokára úgyis közénk tartozol – hirtelen elkapta a karom és a falhoz vágott. Én leborítottam a fal mellett álló kispolcról az összes tányért. Beletenyereltem, ami megvágta a kezem. A vérem elkezdett csepegni és a latin kinézetű férfi egyre ijesztőbben mosolygott. Végül megszólalt:

- Igazam volt, a véred illata egyszerűen fenséges – a mosolya mögül, mintha szemfogak villantak volna ki – egyszerűen lehetetlen betelni vele – egyre inkább kezdtem gyanakodni, hogy igazam volt. Ez egy pszichopata. Ordítozni akartam és megkérdezni, hogy mit csinált a többiekkel? Hipnotizálta őket? Valószínűleg, de ez még mindig nem magyarázza meg Karen hirtelen jött erejét. És mi ő? Egy szekta tagja, akik vámpírnak öltöznek be? Ez de béna. Lehetnének eredetibbek is. Sok minden eszembe jutott, de csak ennyit bírtam kinyögni:

- Mit akar tőlem? – éreztem, hogy közben egyre jobban remegek.

- A véredet – betűzte lassan.

- Mi? Fel akar áldozni vagy mi? – miután ezt kiböktem, elkezdett hatalmas nevetésben kitörni.

- Elég élénk a fantáziád kislány – egyre inkább kacagott, mint nevetett – te vagy az egyik legérdekesebb leendő bábom.

- Mégis mi ez a vámpíros baromság? – éreztem, hogy az arcomon könny kezd lefolyni.

- Vámpíros baromság – közelebb húzott egy velem egykorú lányt magához – szerinted ez baromság? – beleharapott a nyakába és láttam, amint elkezdte inni a lány vérét. A lány felnyögött, mintha valami gyönyört élne át, míg én bennem forgott az a kis szendvics, amit megettem. Bepánikoltam és elkezdtem kapálózni, míg akkorát nem rúgtam Karenba, hogy kicsúszott a lába alól a talaj és elesett. Ekkor felpattantam és kirontottam a házból. Rohantam lélekszakadva az utcán és közben szemem előtt a főutca lebegett. Ott ilyenkor is sokan vannak és biztos odáig már nem követ. De számításaim keresztülhúzta az üldözőm, mivel néhány másodperc alatt előttem termett és letepert. Én rúgtam, kapálóztam, haraptam, de mintha csak a betonnal harcolnék.

- Egész messze jutottál – elmosolyodott – mármint eddig nem igen jutottak egy méternél tovább. Dicséretet érdemelsz, de mivel megszakítottad az étkezésem, ezért te leszel a mai főfogás – a hegyes fogát egyre inkább a nyakamhoz érintette. Éreztem, ahogy az ereimben a vér lüktet, de már nem tudtam semmit se tenni. A felismerés súlya nehezedett rám és épp amikor feladtam volna, akkor hirtelen lerepült rólam és pár métert szállt. Hirtelen Aden alakját pillantottam meg magam előtt. Felém pillantott és megszólalt mély, határozott hangon:

- Fel tudsz állni? – kérdezte, aztán rám mordult – ha igen, akkor ne csak tátsd a szád. Menj, mielőtt még meggondolom magam és nem segítek – közölte a rideg tényeket. Én felálltam és próbáltam elfutni, de akkor egy másik férfi termett előttem. Gyors volt, de nem olyan gyors, mint ez a szörnyeteg és homályos volt a tekintete. Kénytelen voltam ott megállni, ahol voltam.

- Szóval elkezdted bővíteni a bábgyűjteményed? – kérdezte és közben a hangja érzéketlen volt – azt hiszem el kéne kezdenem takarítani.

Megjegyzés: Egy kissé felfrissítettem és új írásmódban írtam. Remélem tetszeni fog :D